|
Tudjuk pedig, hogy azoknak, |
| AKIK ISTENT SZERETIK, | |
| minden javukra van. Róma 8:28 |
Más tollából...
Marcel
Strenberger 50 év körüli, módszeres, rendszerető magyar ember volt,
bozontos fehér hajjal, nyílt, barna szemekkel, tele életvidámsággal.
Ő
mindig a 9 óra 09-es vonattal indult otthonról Woodside-re, és ott átszállt
a földalattira, ami átvitte a belvárosba.
Mint
minden nap, 1948. január 10-én reggel és felszállt a 9 óra 09-es vonatra.
Útközben hirtelen úgy döntött, hogy elmegy meglátogatni László Viktort,
egy magyar barátját., aki Brooklynon lakott és beteg volt. Miután meglátogatta
a barátját, felszállt a manhattani földalattira, hogy eljusson az 5. utcai
hivatalába. Itt az ő hihetetlen története, amint ő elmesélte:
A
kocsi tele volt, nem volt kilátás egy üres helyre sehol. De ahogy én beléptem
a kocsiba, egy férfi, aki az ajtó mellett ült, hirtelen felállt, hogy kiszálljon,
én pedig gyorsan leültem a helyére.
Elég
régen élek New York-ban ahhoz, hogy tudjam, ne kezdjek beszélgetésbe
idegenekkel. De mivel fényképész vagyok, megvan az a szokásom, hogy vizsgálgassam
az emberek arcát, és megfogott a baloldalomon ülő utas arckifejezése. Kora
közel lehetett a 40-hez, és amikor felpillantott, a szemeiből fájdalom sugárzott.
Magyar nyelvű újságot olvasott, és valami arra indított, hogy magyarul
mondjam neki: „Remélem nem bánja, hogy belelestem az újságába?”
A
férfi meglepődött, hogy az ő nyelvén beszélek hozzá, de udvariasan válaszolt:
„Olvassa csak, nekem lesz időm később is.”
A
félórás úton a városig érdekes beszélgetésünk volt. Mondta, hogy Paskin
Béla a neve. Jogot tanult, amikor kitört a II. világháború. Besorozták s német
munkászászlóalj alá, és Ukrajnába küldték. Később orosz fogságba
esett, munkába fogták, nemét halottakat kellett égetnie. A háború után száz
kilométereket gyalogolva ért haza Debrecenbe, Magyarország egyik nagy városába.
Én magam is jól ismerem Debrecent, beszélgettünk is róla egy ideig. És
akkor elmondta a története többi részét is. Amikor hazament a lakáshoz,
ahol anyja, apja, testvérei laktak, idegeneket talált ott. Utána felment az
emeletre, ahol ő lakott a feleségével. Ott is idegenek laktak. Egyikük sem
hallott a családjáról. Ahogy kifelé indult, tele szomorúsággal, egy fiú
szaladt utána, a nevét kiabálva: „Paskin bácsi! Paskin bácsi!” A gyerek
régi szomszédjának a fia volt. Elment a fiú házához, és beszélt szüleivel.
„Az egész családod halott” – mondták neki. „A nácik elvitték őket
feleségeddel együtt Auschwitzbe.”
Auschwitz
az egyik legszörnyűbb náci tábor volt. Paskin minden reményét feladta. Néhány
nappal később fájó szívvel újra elindult, átlopakodott egyik határ után
a másikon, míg csak Párizsba el nem ért. Valahogy elérte, hogy bevándorolhasson
az USA-ba 1947 októberében, csak három hónappal ezelőtt.
Egész
idő alatt, amíg beszélt, azon gondolkoztam, hogy a történet és a neve
valahogy ismerős volt. Egy fiatalasszony, akivel egyik barátom házában találkoztam,
szintén Debrecenből való volt. Ő is Auschwitztban volt, onnan pedig elküldték
egy német lőszergyárba dolgozni. Az ő rokonait kivégezték a gázkamrákban.
Később, amikor a tábort felszabadították az amerikaiak, őt az első hajórakomány
otthontalannal idehozták 1946-ban. A fiatalasszony története nagyon
meghatott, annyira, hogy elkértem tőle a címét és telefonszámát, arra
gondolva, hogy majd szeretném meghívni, hogy találkozzon az én családommal,
és hogy segíthessünk egy kicsit betölteni azt a szörnyű ürességet az ő
életében.
Teljesen
hihetetlennek tűnt, hogy bármilyen kapcsolat is lehetne az a két ember között,
de ahogy közeledtünk az én megállómhoz, izgatottan előkaptam a kis
telefonkönyvemet. Remélve, hogy normálisnak hallatszik a hangom, megkérdeztem:
„Nem Mária a feleséged neve?”
Elsápadt.
„De igen” – felelte. „Honnan tudod?” Úgy nézett ki, mint, aki mindjárt
elájul. Azt mondtam: „Gyere, szálljunk le a vonatról!” A következő állomásnál
karonfogtam, és elvezettem egy telefonfülkéhez. Úgy állt ott, mint aki révületben
maradt, amíg én a fiatalasszony telefonszámát feltárcsáztam.
Óráknak
tűnt, míg végre Mária Paskin felvette. (Később megtudtam, hogy a telefon
szobája mellett volt, de szokás szerint sose vette fel, mert neki senki barátja
nem volt, a telefonhívások mindig valaki másnak szóltak. Ez alkalommal
valahogyan nem volt senki más a közelben. Egy darabig hagyta, hadd csörögjön,
majd végül válaszolt…)
Amikor
végre meghallottam a hangját, mondtam neki, ki vagyok, és kértem, mondja el,
hogyan néz ki a férje. Meglepődöttnek tűnt, de megadta a leírást. Akkor
megkérdeztem tőle, hogy hol lakott Debrecenben, és ő megadta a címet. Azt kértem
tartsa a vonalat, majd odafordultam Paskinhoz, és kérdeztem: „Te és a feleséged
ezen és ezen az utcán laktatok?” „Igen!” – kiáltott fel Béla. Fehér
volt, mint egy lepedő, és remegett.
„Próbálj
megnyugodni” – mondtam neki. „Valami csodálatos dolog fog most történni
veled. Itt van, vedd át a telefont, és beszélj a feleségedhez!” Csak rázta
a fejét némán, zavarodottan, szemeiben könnyek csillogtak. Elvette a
telefont, egy pillanatig hallgatta a felesége hangját, és hirtelen sírni
kezdett. „Béla vagyok! Béla vagyok!” – mondta, majd érthetetlenül
motyogni kezdett. Láttam, hogy szegény férfi olyan izgatott és feldúlt,
hogy nem tud összefüggően beszélni. Elvettem a telefont remegő kezéből.
„Maradjon ott, ahol van!” – mondtam Máriának, aki szintén teljesen feldúlt
volt. „Máris küldöm oda a férjét, néhány percen belül ott leszünk”.
Béla
sírt, mint egy kisgyermek, és mondogatta újra és újra. „Ez a feleségem.
Megyek a feleségemhez!” Úgy gondoltam, jobb, ha elkísérem Bélát, nehogy
elájuljon az izgatottságtól, de azután úgy döntöttem, hogy idegennek nem
szabad megzavarni Azt a találkozást a jelenlétével. Betettem Paskint egy
taxiba, megadtam Mária címét a sofőrnek, kifizettem az utat és elköszöntem.
Paskin
Béla találkozása a feleségével olyan megrendítő, szívbe markoló volt,
hogy nem is igen tudták elmondani, felidézni.
„Csak
arra emlékszem, hogy letettem a telefont, és odamentem a tükör elé, hogy
megnézzem, megőszültem-e” – mesélte Mária később. „Utána azt láttam,
hogy megáll egy taxi a ház előtt, és a férjem jön felém. A részletekre
nem emlékszem, csak azt tudom, hogy most voltam először boldog hosszú évek
óta. Még mindig nehéz elhinni, ami velünk történt. Mindketten olyan sokat
szenvedtünk már, és már szinte nem is tudtam félni. Most mégis minden
alkalommal, amikor férjem elmegy otthonról, azt mondom magamnak: valami megint
fog történni, ami elveszi őt tőlem?”
Béla
azt mondta: „A Gondviselés hozott minket össze újra, ennek így kellett
lennie.”
Kétkedő,
hitetlen emberek úgy gondolják, hogy ez az emlékezetes délutáni eset véletlen
volt. De véletlen volt-e, hogy Marcel Sternberger hirtelen úgy döntött, hogy
meglátogatja beteg barátját, és ezért azzal a földalattival utazott,
amivel még soha? Véletlen volt-e, hogy az az ember az ajtó melletti ülésről
azonnal felállt, ahogy Marcel S. belépett a kocsiba? Véletlenül volt-e, hogy
Béla Paskin mellé ült Sternberger, véletlenül olvasott-e magyar újságot Béla?
Véletlen
volt – vagy a Jóisten is ott utazott a brooklyni földalattin ezen a délutánon?