|
Tudjuk pedig, hogy azoknak, |
| AKIK ISTENT SZERETIK, | |
| minden javukra van. Róma 8:28 |
Más tollából...
Mindig kényes kérdés: a pénz
Azt szokták mondani, hogy a hívő embernek a zsebe tér meg legutoljára. Ez alighanem igaz, mert ismerek sok olyan templomos, bibliás, szent életű atyafit, akinek nincs fogalma arról, hogy mi a tized. A magántulajdon alapján áll olyannyira, hogy magáénak tudja, jogos osztályrésznek, amit naponta ajándékképpen kap Istentől elszámolásra. Mélyen gyökerező nagy szenvedély az emberben a birtoklási szenvedély már kicsi korától fogva. Ritka gyerek az, aki osztozni hajlandó, és ritka hívő ember az, aki tudja, hogy minden javait sáfárságra kapta és továbbadja a kapott sokat, legalább a tizedét.
A világ emberének élete az anyagi körül forog. Fő ütőere ez a birtoklási vágy minden vonalon. A szerzés láza fűti, mert be akarja magát biztosítani. És persze nem sikerül, legfeljebb látszatra, ideig-óráig, mert nem akarja magát kiadni. És ez érthető is. De, hogy a hívő embere miként ködösíti anyagi helyzetét, miért hazudozik, ha pénzről van szó, az nem érthető. Aki ismeri és elismeri a Szentlélek mindentudó, mindenütt jelenvalóságát, az miért nem vallja be, legalább magának, hogy ugyan “mije van, amit nem úgy kapott volna”? Vagy hogy a hívő ember nem hajlandó osztozni, akár a gyerek? És addig szorongatja féltett kincseit, amíg végül is kiderül, hogy gyöngyök helyett kavicsokat szorongatott élete végéig. Jó dolgok menet közben kinyitni a tenyerünket, elszórni a kavicsokat, hogy üres legyen a kezünk, ha egyszer-egyszer egy valódi gyöngyöt kapunk.
Az én lelkigondozói praxisomban felmerül több kényes kérdés, amire választ nem szoktam kapni. Amikor a kérdezett megmerevedik és elhallgat, tudom, hogy jó helyen tapogatózok. Valaki azt mondta nemrégiben, hogy a tized kérdése körül a hívő emberek bújócskát játszanak. És ez bizony igaz! Ősi példája ennek Annániás és Safira esete, akik Péter megállapítása szerint Istennek hazudtak, Őt akarták becsapni és Istennek hazudik ma is minden hívő ember, aki a tized dolgában ködösít.
Két kis öreglány jut most eszembe, akik minden jövedelem nélkül, könyöradományból éldegélnek. Van egy kis bádogdobozuk? - a tized a kassza -, melybe minden kapott kis pénzből ahogy jön, azonnal beleteszik a tizedet. Van úgy, hogy a tej, kenyér az egésznapi kosztjuk, de a tizedhez akkor sem nyúlnak. És vallják azt is, hogy náluknál sokkal gazdagabb, boldog nyugdíjtulajdonosoknak, sokadikán ők adnak pénzt kenyérre, mert az ő tizedük kifogyhatatlan. Amikor kérdeztem, hogy miért nem vesznek maguknak inkább több és jobb élelmet ahelyett, hogy a szomszéd öregasszonynak adják pénzüket, azt felelték, hogy az Isten pénzét ők nem ehetik meg.
Régen volt, Komáromban, az uram városában valami segélyakció kapcsán gyerek cipőket osztogattak. Nehéz idők voltak azok, bőrt már régen lehetett kapni s a gyerekek rossz kis papucsokban jártak iskolába. A sokgyermekes szegény családok akkor is előnyben részesültek. Egy hétgyermekes munkásember hét pár cipőt kapott. Igen nagy volt az öröm s nagy volt a csomag is amit hazavitt. Másnap azonban visszajött és két pár cipőcskét visszahozott. Kicsit restelkedve vallotta, hogy két gyermeknek még jó a cipőjük, csak ő ezt nem tudta s ezeket visszahozta, mert nem akarná olyantól elvenni, aki jobban rá van szorulva. Nem akarok sokat magyarázni, de ez az ember, ha nem is volt tudatában, de az Istennek adta meg a tizedet. El kell még mondanom egy furcsa tréfás történetet, amit egy nőszövetséges asszonyom mesélt el egy konferencián, abban az ébredő antikvilágban.
Kisbaba született a szomszédjában s hát ő ragaszkodva a falusi szokásokhoz, “komatálat” készített a fiatal anyának. Fánkot sütött. Szép szalagosra sikerült s örömmel rakta a tálra a süteményt. Aztán bement a kamrába, ahol még egy nagy üveg baracklekvárja maradt a tavalyiból s kihozta, hogy felbontsa. Szép világos volt a lekvár, a teteje sem barnult meg, hát némi habozás után visszatette, hogy ezt kár felbontani. Úgy határozott, hogy jól megszórja a fánkot cukorral és jó lesz az úgy is. Elvitte a szomszédasszonyának, aki nagyon köszönte. Eljátszott a kisbabával s mint aki jól végezte dolgát hazament. Hanem amikor este benyitott a spájzba, kővé meredt az előtte levő látványtól. A kövön, mint egy pocsolya a baracklekvár és benne ezer darabra törve az üveg. A megnyílt ajtón pedig hirtelen kisurrant a kedvenc macskája, melyet véletlenül bezárt a kamrába a lekvár mellé. Hát igen! Ilyen tréfásan jelentkezik néha az isteni igazságszolgáltatás egy macskán keresztül.
Mert hát nem akarjuk megtanulni, hogy az enyémnek a tizede mindig a másé, mert Isten így rendelkezett.
Én, amikor semmink sem volt, évekig éltem hívő testvérek tizedéből és megtapasztaltam, hogy azoknak a tizedeknek a tizedéből még mennyi embernek jutott. Ha hívő nép komolyan venné és becsületesen megadná minden kapott javaiból a tizedet, nem volna senkinek anyagi gondja közöttünk s a világ megértené a szeretetről szóló bizonyságtételünket, mely szó nélkül is beszél.