|
Tudjuk pedig, hogy azoknak, |
| AKIK ISTENT SZERETIK, | |
| minden javukra van. Róma 8:28 |
Nehezen érthető Igehelyek...
Kain és Ábel áldozata
Igazságtalan az Isten?
Talán szimpátiából, önkényes, pártoskodó döntésből fakad, hogy Isten Ábel áldozatára igent és Kainéra nemet mondott?
Ábel talán erkölcsös és vallásos mintagyerek volt, Kain pedig gazfickó? Erről nem beszél a Biblia, mind a ketten ugyanazoknak a szülőknek voltak a fiai. Mind a kettőjüknek jó foglalkozása volt. Kain földműves volt, Ábel pásztor. Kain éppúgy, mint Ábel, munkája eredményének javát áldozta fel Istennek. Kain a legszebb, legnemesebb gyümölcsöket, Ábel a leghibátlanabb bárányt. Látszólag mind a ketten ugyanazt tették, Isten az egyiket mégis elfogadta, a másikat elutasította. Ha felszínesen nézzük a dolgot, Isten tettének nincs elfogadható magyarázata. Minden a sorson vagy az önkényen múlna? Eszerint Kain bukása előre programozott volt?
Aki figyelmesen olvassa ezt a történetet, észreveszi, hogy Isten nem hagy bennünket tudatlanságban afelől, mi volt Kain elvetésének tulajdonképpeni volta.
Abban az időben jelentése volt a névnek, amelyet a szülők a gyerekeinek adtak a név elmondott valamit abból, amit a szülők bennük láttak, velük kapcsolatosan reméltek. Így Kain ezt jelenti: fiút kaptam az Úrtól. Éva nyilvánvalóan nagyon büszke volt rá. Kain volt az elsőszülött gyermeke, és Éva azt remélte, hogy nagy ember lesz belőle. Ábel ellenben ezt jelenti: kicsi, esendő. Talán gyengécske gyermek volt, akit környezete gyakran hagyott figyelmen kívül. Nem így volt ez az erős, sugárzó Kainnal. Hát nem őt illette meg az első hely? Nem az a természetes, hogy a fiatalabb testvér az idősebb árnyékába szorul? Nem tudjuk, a szülők mennyire táplálták elsőszülöttjük zsarnokoskodását. Azonban az, amilyen nevet gyermekeiknek adtak, mégis azt mutatja, hogy meggyőződésük szerint Kainé volt az elsőség, őt részesítették előnyben. Ennek gőg és a nagyképűség lett a következménye.
Gondolatban menjünk vissza néhány évet! Miután az első két ember vétkezett, felnyílt a szemük, észrevették meztelenségüket, bűnösségeket, és - amint, már láttuk – fügefalevéllel takarták el magukat. Nem tudták elviselni, hogy felismerjék őket, keresztüllássanak rajtuk. Isten azonban nem hagyta ezt a bújócskázást. A bűnt fel kellett tárni, és meg kellett érte bűnhődni. Ezért egy ártatlan állatnak kellett meghalnia (vö. 1Móz 3:21), amelynek bőrével maga Isten fedte be az első két ember meztelenségét. Ez volt Isten követelménye. Semmilyen más út nem vezetett bocsánathoz. Ádám és Éva ezt tudta. Biztosan a gyerekeinek is beszéltek erről. Honnét tudott volna különben a két fiú bármit is az áldozat bemutatásának szükségességéről? De most jön a döntő mozzanat. Ábel ahhoz tartotta magát, amit Isten mondott, egy állatot áldozott fel. Kain azonban elvakultságában azt hitte, hogy ő jobban tudja, mi tetszik Istennek. Miért ne lennének ugyanolyan jók a gyümölcsei? Semmibe vette, amit tudott, vagyis a következőket:
A megváltás Isten munkája, tehát kegyelem.
A megváltás feltétele egy ártatlan helyettes halála.
A megváltáshoz vérrontásra van szükség.
Kain vallásos ember volt. Nem kétséges, hogy hitt Isten létében. De sokkal inkább önmagában hitt, a saját eszében bízott. Sok út vezet Istenhez, mindenkinek magának kell eldönteni, melyik számára a legalkalmasabb. Nem ez a filozófiája ma is sok vallásos embernek?
Isten elvetette Kain útját, elfordult Kain maga választotta áldozatától. Mi lesz most? Belátja Kain elbizakodottságát? Dehogyis! Azt olvassuk, hogy haragra gerjed, szívét gyűlölet tölti el Istennel és a testvérével szemben, békétlen lesz, és leselkedni kezd Ábelre. Ezt a gyöngécskét részesítené Isten előnyben vele, az erőssel, férfiassal szemben? Lehetetlen! Mindinkább elhatalmaskodott benne az irigység és a féltékenység.
Isten látta, mi játszódik le, és így figyelmeztette Kaint: „Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta” (1Móz 4:6-7).
Isten figyelmeztetése félreérthetetlen volt: Ne lépj túl a határon, térj észre! Kain azonban eleresztette ezt a figyelmeztetést a füle mellett. Hidegvérrel meggyilkolta a testvérét, aki látszólag az útjában állt. Mennyi szenvedést szerzett ezzel a szüleinek és önmagának! Bűnt bűnre halmozott. Miután Isten felelősségre vonta a testvérgyilkosságért, Kain még magát sajnáltatta, és Istent vádolja. Nem az Úr a vétkes abban, hogy neki rejtőzködnie kell, hogy megölik? Nyomorúságát nem bűne következményének látta. Túl keménynek találta a büntetést. Így emelte magát a vádlott vádlóvá. A tettesből áldozat lett.
Ez mindig így van. Ha nem vállaljuk bűnünket, vádaskodni kezdünk. Kell valaki, akit okolhatunk. Miért engedi meg ezt Isten? Miért nem avatkozik közbe? Miért nem parancsol megálljt? Isten azonban nem olyan, mint a tűzoltóság, amelyet gyorsan ki lehet hívni, ha a saját bűneink okozta szenvedés tüze fellobban. Hányszor megtörténik, hogy fikarcnyit sem törődünk azzal, amit Isten az Igéjében mond. A magunk akarata szerint járjuk az utunkat, és ha félresikerül valami, jönnek a vádak.
Kain úgy közeledett Istenhez, ahogyan neki tetszett. Nem ez a problémája ma is sok embernek? Saját maguk alakítják ki a hitüket, és azzal az igénnyel lépnek fel, hogy erre joguk van. Képzeljük el, hogy vizsgadolgozatot kell készítenünk matematikából. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy nekünk a rajzolás jobban megy. Tehát nagy gonddal és szorgalommal festünk egy szép akvarellképet. A tanár talán megcsodálja majd a képet, mégsem fogadja el, mert nem az, ami ő tőlünk várt.
A fölöttünk álló tekintély szabja meg, mi az, ami számít. A vallásos erőfeszítéseknek nincs jelentőségük. Szívünk kegyes elfoglaltságok közepette is tud gonosz dolgokat produkálni. Akkor is távol lehet Istentől, ha az oltár körül forgolódik. Kainnal is ez volt a helyzet, miközben bemutatta az áldozatot. Elvakultságában azt várta, hogy az Úr igazolja a maga választotta utat, és áldozatának füstje mindenki számára láthatóan a magasba fog szállni. Isten azonban nem fogadta el Kain kiforgatott értékrendjét. Ez akkor is így volt, és ma is így van.
(Bruno Schwengeler: Tehetetlen Mindenható? Ethos Kft. Bp. 1996. 36-39 old.)