|
Tudjuk pedig, hogy azoknak, |
| AKIK ISTENT SZERETIK, | |
| minden javukra van. Róma 8:28 |
Németből...
Mohamed és az ima a sivatagban
Bill és én rögtön elkezdtünk dolgozni hamar és észrevettük, hogy sokkal több dolog van, amiért az elmúlt időszakban megküzdhettünk. Kevertük a betont, cementtömböket csináltunk és még gödröt is ástunk. Hálás voltam John Rickmannak, hogy mindezt a szakmai dolgokat megtanította, és az alaszkai tapasztalataimat itt elég jól alkalmazhattam. Minden, amit meg kellett csinálni, valahogyan de megcsináltuk.
Mafraq nem volt valami vonzó hely. Egyszerűen házak összessége volt, amelyek vályogtéglából épültek, az izzó forró sivatag közepén, ami meglehetősen Arizonára emlékeztetett. Minden délután, amikor is a legmelegebb volt, jött a szél és a port hevesen falun keresztül felkavarta, a homokot az arcunkba fújta, eltömítette a légutakat, és mindent befedett. Idővel a homok mindenütt ott volt. Egyszerűen meg kellett tanulni ezzel élni.
Életkörülményeink nehezek voltak. A legtöbb férfi inkább kint aludt, de én a tetőn rendeztem be a műhelyemet. Nehéz fizikai nap után oda egyedül felmentem, dohányoztam, ittam egy kevés wiskyt és az “Amerika hangját” hallgattam a rövidhullámon, amely egész este country zenét sugárzott. Ellentétben Alaszkával itt nem voltak bárok, ahol a szabadidőt az ember eltölthetné (Ebben az időben még nem volt hívő Franklin- a ford. megjegyzése), felmentem a tetőre elővettem hálózsákot és néztem a csillagokat.
Gyakran gondoltam azokra a misszionáriusokra, akikkel együtt dolgoztam. Életformájuk lenyűgözött. Egyikük közülük Lester Gates volt. Az Egyesült Államokból jött, azelőtt farmer volt, most nyugdíjas és azért jött, hogy vezesse a kórházi építkezést. Az ötlet, hogy a misszióban dolgozzék, először egy Roy Gustafons szentföldi utazásával hozható összefüggésbe. Mafraqi látogatásakor látta, milyen sokat kell itt építeni és sok mindent felújítani, és tudta, hogy ő rendelkezik a szükséges tudással. Miután Lester felesége meghalt, kereste az élet új értelmét. A farm már nem elégítette ki, és itt világosan látta szellemi szükségleteket. Itt a sivatagban látta a lehetőséget, tudását Isten szolgálatába állítani. Hazautazott, személyes dolgait összecsomagolta és amije volt azzal Jordániába költözött.
Lester a hit embere volt. Misszionárius akart lenni. Mivel nem volt teológiai képesítése, ez nem akadályozta őt ebben. Úgy gondolta, hogy a bennszülött parasztokkal meg tudja értetni magát. Nem hittem a szememnek, amikor egy hónappal később mind a 16 hektár föld árpával volt bevetve. Mialatt vetett azt mondta nekem: “Tíz napon belül esnie kell, hogy a vetőmag kicsírázzon”.
De Lester, már hónapok óta nem esett” mondtam neki. “Miért vetsz egyáltalán árpát?”
Lester elmagyarázta, ha az ő gabonája előbb és bőségesebben kikelne, mint a többi paraszté köröskörül, talán odamennének hozzá és megkérdeznék őt, mit csinált és akkor továbbadhatná a technikáját - és még fontosabb - a hitét. Tehát neki szüksége volt esőre. Térde esett és imádkozott: ”Uram, ha a termés előbb és bőséges lenne, akkor talán megláthatnák itt a parasztok és elhinnék, hogy ezt csak egyedül Te tetted. Kérlek, küldj esőt!” Nem volt semmi vallásos színezete, amit ott Lester csinált. Legnagyobb kívánsága az volt, hogy akik őt látják, Istent ismerjék fel benne.
Lester felkelt, az arcomba nézett és fejével bólintott. “Esni fog. Isten megmutatta nekem. Nekem csak vetnem kell, Ő pedig gondoskodik arról, hogy az árpa felnőjön. Ne félj, Franklin, az eső biztosan jönni fog.” Titokban azt gondoltam: "Persze, világos és hol vannak a felhők?”
Minden nap reggeltől estig napsütést láttunk.
Egész életemben mindig becsületes keresztyénekkel voltam körülvéve, de olyat mint itt nem éltem át. Azt gondoltam: most szeptember van, minden csontszáraz és olyan forróság van, mint egy katlanban. Ilyen nagy marhaságot még nem hallottam.
Fejemet rázva mentem el. Talán egyszerűen csak naiv vagy mi? Ha meglátja, hogy nem esik, akkor veszélybe kerülhet a hite. Akkor mi lesz? - gondoltam.
Aggódtam Lesterért, mert nem esett - sem most, sem a következő két nap alatt. A negyedik éjjel már Lester imáját is elfelejtettem. Felmentem a tetőre, mint ahogy általában, hogy aludjak, beállítottam a rádiót, és nem vettem észre, hogy alszom, míg valami nem esett az arcomba. Letöröltem és újra elaludtam. Aztán újra megtörtént. Lassacskán kinyitottam a szememet. Az a valami, ami a szemembe esett nedves volt.
Felkeltem és a fejemet ráztam. Esett az eső.
Összeszedtem primitív ágyamat és a többi cuccaimat, gyorsan lemásztam a rozoga létrán és szaladtam a garázsba. Ott egy Mohamed Makki nevű férfi aludt, Lester arab tolmácsa és a jobb kezénél az asztalos szerszámok, hogy megőrizhesse azokat. Ő egy idősebb muzulmán volt és egy pár arab szót megtanított nekem.
“Mr. Frank, mi történt?”, kérdezte, mialatt én elkezdtem szabaddá tenni egy kis helyet a hálózsákomnak.
“Esik az eső, Mohamed!”
Nevetett az ő jellegzetes hangján, egy gyors hi-hi-hi-t. “Ja, igen Mr. Gates imádkozott és esik az eső. Tudja, ez az Isten, akiben ő hisz, az tud ilyeneket tenni.” Mohamed nem volt keresztyén, de ő jobban hitte azt, hogy Lester imája meghallgattatott.
Bebújtam a hálózsákomba, Lesterre gondoltam és hallgattam az eső gyengéd hangját, ami a tetőre esett.
Az esőért való imameghallgatást már könnyen félretettem, de nemsokára észrevettem, hogy ilyen csodák Mafraqban gyakran történnek.
Éppen kezdtem megfigyelni mit csinál Aileen és Eleanor, hogy a kórháznak a szükséges pénzt előteremtse. Meg kell mondanom, ez egyszerűen összekavart engem!
A két hölgy sohasem adott tudósításokat a munkájukról azoknak, akik támogathatták volna őket. “Isten tudja mire van szükségünk”, mondta többször is Eleanor.” Ha Isten tudja, akkor ez elég, nem?” Mit mondhattam erre?
Minden péntek délután, a moszlimok péntekén, kérte a két asszony, hogy jöjjünk a kórházba mindnyájan imádkozni. Ezek az alkalmak felejthetetlenek voltak! Valaki olvasott a Bibliából és megmagyarázta, hogy a felolvasott szöveg, mit jelent. Az Isten Igéje után előkerült egy lista, amelyen az imaszükségetek álltak. Itt egyszerűen kérték Istent, hogy gondoskodjon szükségükről.
Ez olyan alapvető dolog volt, mint az étkezés. Mindig volt valami, amihez sok pénz kellett, például a kórházban egy új munkaszakasz vagy felszerelési tárgyak.
Eleanor, Alieen és Lester együttesen letérdeltek és egy ideig intenzíven imádkoztak. Egyetlen egyszer sem tapasztaltam, hogy ettől eltértek volna, hittek Istenben, és Őelé vitték a szükségeiket. Biztos nem volt könnyű nekik, de sohasem voltak idegesek és nem tördelték aggódva a kezüket.
Gyakran nem volt mit enniük, kenyeren, sajton, olajbogyón kívül csak héba-hóba volt még egy tojás. De sohasem hallottam Eleanort, Alieent panaszkodni. Minden étkezés előtt egy kis szünetet tartottak és megköszönték Istennek a bőséges ajándékot.
Emlékszem még arra, hogy Alieen egyszer annyira zavarba volt, hogy nekünk férfiaknak nem tudott adni valami jobb ételt. Saját pénzéből spórolt és vett egy pár kiló marhahúst. Ez egy ünnep volt! Apróra vágta, hogy fasírtot készítsen. Aprítás közben megvágta az ujját. Nem akarta ezt a drága húst kihajítani, tovább vágta, és nem árulta el, hogy így más is került bele - csak pár nap múlva tudtuk meg.
Amikor végül előjött ezzel, ezt mondtam: “Tessék, ezt adtak nekünk, hogy megegyük?” Ő rögtön visszakérdezett: “Talán ártott valamit? Nem. Ezért előtte semmit sem mondtam. Ezenkívül a fasírt ízletes volt!”
Amikor észrevettem, milyen kevés pénzük van, gyakrabban mentem el a városba és vettem élelmiszert a sportautóm egy részének árából. Alkalmanként steak-et vettem - nem marhahúst - ami luxus volt. Ha már elfogyott a vaj, akkor a városban kerestem az Angliából származó konzervvajat. Bill is hozzájárult ehhez anyagilag.
Egy pénteken Eleanor arra kért bennünket, hogy kérjük Istentől annyi pénzt, hogy egy svéd cégnek ki tudjuk fizetni gyógyszerek árát. Ilyen volt körülbelül az imájának a legfontosabb része: “Uram, Te tudod, hogy nekünk nincs 1.355 dollárunk, de a kórház a Tied. Te vagy érte a felelős, nem mi. Ha ezt az összeget nem fizetjük be, akkor rossz hírnévbe hozunk. Ha Te jónak látod, Uram, ha Te akarod, akkor kérlek add meg amire szükségünk van. Ámen.
Nem akartam cinikus lenni, de nem hittem, hogy a pénzt megkapjuk, ha valaki nem tud arról “kint”, hogy nekünk mire van szükségünk. Úgy gondoltam: Ha legalább megismertetnék, hogy mire van szükségük, talán valaki fontosnak találná és segítene. De egyáltalán nem értettem, igen ők a felsőbb hatóságot értesítették.
A következő hétfőn jött egy kézzel írt levél, ez állt benne: “Hallottam, hogy milyen csodálatos munkát végeznek, és Önökre kellett gondolnom. Van egy kis tartalék pénzem, elküldöm Önöknek. Használják fel úgy, ahogy jónak tartják”.
A csekk 1.355 dollárról szólt.
Nem tudom, mit éreztem, amikor ezt Eleanor megmutatta nekem: Nyeltem vagy a szemem ugrott ki a helyéről. Cinizmusom és éretlen hozzáállásom valóságosan megrendített. Nem tudtam letagadni, hogy ez stimmel, amit ott láttam. Ehhez hasonló dolgok minden héten történtek.
“A legfontosabb” mondta Alieen egyszer nekem, “hogy a pénz pontosan akkor jön, amikor használjuk. Nem jön egy héttel korábban, mert még akkor még nincs rá szükségünk, nem igaz?”
“Valóban nem” mondtam és megrándítottam a vállam. Mit mondhatnék erre?
Egy másik pénteken imádkoztunk több mint 3.000 dollár értékű összegért. Ez volt a legmagasabb összeg, amiről tudok, mialatt ott tartózkodtam.
Letérdepeltek és imádkoztak. Ez idő alatt gondolataimban cikáztak: Isten biztos nem adja meg mindig, amit kérnek. Szegény asszonyok - de kár, hogy csalódni fognak!
Újra rosszul gondoltam. Egy héten belül megvolt a pénz.
Eddig csak nézője voltam ezeknek. De egyszer Eleanor azt mondta, hogy a missziónak egy héten belül szüksége van 500 dollárra, és megkért, hogy én imádkozzam: “Franklin, imádkoznál ezért?” elkezdetem izzadni.
Magamat kereszténynek tartottam, de kész voltam arra, hogy a társaságot gyorsam elhagyjam. Természetesen tudtam, hogyan kell egy imát mondani - ezt a nyelvezetet jól ismertem. De semmiféle meggyőződésem nem volt, nem hittem, hogy az imámnak lenne értelme. Így érdemtelennek éreztem magam ezért imádkozni. Úgy gondoltam, ha valaki útjában áll ennek az imameghallgatásnak az én vagyok. Ennek ellenére én imádkoztam.
A következő héten egy délután, amikor a betonkeverőnél voltam, megláttam Eleanort felém futni. Egy darab papír lobogtatott a levegőben. “Nézd Franklin. Itt! Isten meghallgatta imádat” mondta izgatottan és megmutatta nekem a csekket. “Ó, köszönöm, Uram!” mondta újra és újra.
Csak bámultam a csekket. De Eleanor, ez csak 480 dollár” mondtam. “Meg kell mondanod Istennek, hogy még 20 dollár hiányzik”. Nehéz felfogású ember voltam.
Mindketten nevettünk, de a dolog egyre jobban foglalkoztatott, mint aki szerelmes. Azt gondoltam: Ez véletlen. Ha ő azt akarja gondolni, hogy Isten meghallgatott engem, akkor azt is hiszi.
Részlet Franklin Graham: Ha valakinek híres az apja... (Rebel, With A Cause) című könyvéből.
Franklin Graham: Billy Graham evangélista fia, a Samaritan’s Purse katasztrófasegítő finanszírozási társaság vezetője. Tevékenységük: azonnali segítség, gyermekprogramok, menekültek és katasztrófában élők segítése, evangélisták kiképzése ill. támogatója. A World Medical Mission vezetője, egy olyan keresztyén orvosi személyzetet küldő egyesület, akik krízishelyzetben nyújtanak segítséget.
Németből fordította: Komoróczy Gábor