---

	Tudjuk pedig, hogy azoknak,
	AKIK ISTENT SZERETIK,
	minden javukra van. Róma 8:28

 

---

Régészet...

Siegfried Horn: A bibliai régészet XX. század eleji feltárásai

Tartalomjegyzék:

Bevezetés                                                                                    
A pátriárkák kora
A kivonulás és Kánaán elözönlése
Júda és Izráel királysága
A fogság kora
A babiloni fogság utáni korszak
Az új felfedezések a Bibliát igazolják 

Felhasznált irodalom:

Térkép
 

A keresztények évszázadokig hittek a Szentírás ihletettségében. Teológusok vitatkoztak Krisztus természetéről, bizonyos igehelyek jelentéséről, és arról, hogy az Ó- és Újszövetségben Isten  által adott parancsolatok érvényesek-e a megváltozott életfeltételek és körülmények között. A középkori népegyház a Bibliát szinte teljesen mellőzte, más könyvekkel és hagyományokkal helyettesítette, de sohasem merte kétségbe vonni ihletettségét vagy igazságát. A reformáció viszont kizárólag a Bibliát fogadta el tanításai alapjául. Maguk a reformátorok kutatták, lefordították, széles körben terjesztették a Szentírást, és Isten Igéjén építették fel a protestáns egyházakat.
 
Ez a Biblia iránti magatartás akkor változott meg, amikor a XVIII. század második felében beköszöntött a racionalizmus. Az ember bizonyítékokat keresett mindenre, amit addig igazságnak fogadott el és nem elégítette ki többé a hit. A megismerés utáni vágy bámulatos felfedezéseket és találmányokat eredményezett. Felderítették Földünk ismeretlen részeit, a közlekedés új lehetőségeit fedezték fel, sok, korábban nem ismert természeti törvényt értettek meg. Ezzel egy időben az emberek érdeklődése a múlt felé fordult: megpróbálták rekonstruálni az ókor történelmét. Az akkori teológusok a korszellemnek megfelelően közelítettek a Bibliai történelemhez: tudni akarták, hogy apáik hite kiállja-e a tudományos eredmények és a logika próbáját. Mivel a Biblia történetei közül csak igen kevés volt alátámasztható ókori dokumentumokkal, a csak a bizonyítékoknak hívő tudósok kételkedni kezdtek a Biblia feljegyzéseinek hitelességében, valódiságában, a bennük leírt eseményeket csupán ókori legendáknak, mítoszoknak, néphitnek tekintették.
 
A múlt felderítésének vágyától hajtva sokan keresték fel a Földközi-tenger vidékét, a legtöbb ókori civilizáció bölcsőjét, és olyan városok romjait tárták fel, melyeket századok pora temetett be. Rég elfelejtett kultúrák emlékei kerültek felszínre, királyi paloták, állami hivatalok, templomok levéltárai. Korábban ismeretlen írásokat megfejtettek, holt nyelveket elevenítettek fel. Az elmúlt száz év folyamán Mezopotámia, Egyiptom, Palesztina és Szíria homokdombjai alatt talált régészeti és irodalmi leletek alapján ma már rekonstruálhatjuk azoknak a nemzeteknek a történelmét, amelyek között Isten népe élt. Bár még mindig jelentős hézagok vannak az ókor történelmét illetően, sokkal többet tudunk ma ezekről a dolgokról, mint nagyszüleink a maguk idejében.
 
Ezeknek az ismereteknek nagy része rendkívül hasznosnak bizonyult a Biblia korának alaposabb megismerésében, rengeteg olyan anyagot szolgáltattak, amelyek a Bibliai eseményeket igazolják, megoldják a látszólagos ellentmondásokat, illetve Isten Igéje történelmi hátterének megértéséhez szükséges eligazításokat adnak. Csak el kell olvasni egy száz éve kiadott konzervatív szellemű Bibliakommentárt, hogy lássuk, milyen nagy az előrelépés e tekintetben. Akkoriban az ún. fundamentalisták [az alapokhoz ragaszkodók] mindent elkövettek, hogy megmagyarázzák az olyan nehezen érthető vagy látszólag ellentmondásos Bibliaszövegeket, amelyek a Biblia szavahihetőségének legfőbb cáfolatai voltak a többi tudós szemében. Ma már sok Bibliakritikus elismeri, hogy a Bibliát nagyobb tisztelettel kell kezelni, mint azt korábban tették, mert a régészeti feltárások igazolták pontosságát.
 
A leletek rendszerint nem olyan szenzációsak, mint azt sok keresztény gondolja, és a szenzációs felfedezések igen gyakran közvetlenül nem kapcsolódnak a Bibliához. Ez az egyik ok, ami miatt a régészeti felfedezéseket nagyon gyakran elferdítették a jóakaratú, de rosszul tájékozott egyházi írók, csak azért, hogy olyasmit mondhassanak, ami a Bibliát igazolja, noha azoknak a valóságban a Bibliához semmi köze sem volt. Igen sokat ártottak és ártanak az által is, ha nem létező felfedezésekre hivatkozva próbálják megvédeni a Biblia igazát. A jól tájékozott olvasó elveszti bizalmát az olyan művek iránt, melyek a valóság elferdítésével vagy kiszínezésével operálnak, és így nem nyeri el azt az  áldást sem, melyet az adott írásból egyébként meríthetett volna.
 
Csak néhány szenzációs tudósítást említek azok közül, melyek az utóbbi 3-4 év folyamán jelentek meg különböző folyóiratokban. Az egyik szerint Egyiptomban megtalálták Ábrahám sok ékírásos táblából álló magánkönyvtárát, melyet Mezopotámiai otthonából vitt magával Egyiptomba, hogy ott aztán egy modern kotrógép a felszínre hozza. A másik  álhír egy Sínai-hegyen talált, kőbe vésett feliratról számol be, melyben Mózes elbeszéli, hogyan mentette ki a fáraó lánya a Nílusból, és hogyan lett a fáraó bányáinak főfelügyelője. Egyesek azt állítják, hogy özönvíz előtti írásos emlékeket találtak, mások pedig, hogy felfedezték a babiloni tüzes kemencét, amelyből Isten a három héber ifjút kimentette. További beszámolók olvashatók arról, hogy Jerikó romjai között az izraelitákat említő feliratokat találtak, valamint, hogy az egyik egyiptomi uralkodó Asa, Júda királya ellen harcolt, majd hazatérve a templom falára vésette veresége történetét. Az újra meg újra felröppenő hírt, miszerint megtalálták Noé Bárkáját az Ararát hegyén, talán fölösleges is említenem. Mindezek az állítólagos felfedezések, melyek sorát még folytathatnám - sohasem történtek meg. Jól tájékozott emberek az ilyen híreket mosollyal, egyenesen megvetéssel fogadják.
 
Annak, aki a Bibliát tanulmányozza, nincs szüksége képzelet szülte felfedezésekre. Elég anyag áll rendelkezésre ahhoz, hogy Isten ihletett Igéjét védelmezze, akkor is, ha forrása nem annyira szenzációs, mint az előbb említett felfedezéseké. Minden újabb lelet hozzájárult az Izraellel hajdan kapcsolatban álló népek életének jobb megismeréséhez, legyen az akár Tutanhamon fáraó sírboltja, vagy a khitteusok (hettiták) fővárosában, Bozaköyben talált királyi levéltár, vagy egy Jákób idejében élt Mezopotámiai király hivatali levelezése, vagy a hajdani kikötő, Tirusz műszaki építményeinek tengeralatti feltárása. A legtöbb felfedezés ugyan nincs közvetlen kapcsolatban a Bibliával, de bővíti a bibliai korok viszonyaira vonatkozó ismereteinket.
 
Vannak azonban a kinyilatkoztatást tényszerűen alátámasztó kutatási eredmények is. A Rawlinson és munkatársai által a XIX. század közepén feltárt ékírásos táblák egyike napfényre hozta Szárgón asszír király nevét, akit a Biblián kívül (Ésa. 20:1) addig egyetlen ókori forrás sem említett, és ezért a Bibliakritikusok kétségbe vonták, hogy ilyen nevű király valaha is létezett. A Bibliakutatók megörültek, amikor a sikeresen megfejtett ókori feljegyzések olyan tárgyi bizonyítékot szolgáltattak, amellyel megvédhették a Bibliát az őt ért kritikával szemben. Amikor 1872-ben a British Museum babiloni agyagtáblái között George Smith megtalálta az özönvíz történetét, a keresztények lelkesedése határtalan volt. Végre van bizonyíték, hogy az ókori Mezopotámia írói tudtak a katasztrófáról. Olyan asszír királyi feliratok is napvilágra kerültek, melyek számos, az asszírok ellen harcoló, vagy nekik sarcot fizető júdabeli és izraeli király nevét említik.
 
A híres Mésa-kõ megtalálása 1868-ban Moáb földjén, tisztázta Mésa lázadásának és izraeli hűbérura ellen folytatott háborújának történetét.
 
1887-ben Egyiptomban megtalálták IV. Amenhotep (Ehnaton) király levéltárát, a híres Tell el-Amarna-i táblákat. Ez az irattár, amely palesztinai és más uralkodók egyiptomi hűbéruruknak írt, agyagtáblára jegyzett leveleinek százait tartalmazza, oly mértékben forradalmasította ismereteinket az i.e. XIV. század, a zsidók honfoglalása és a korabeli Kánaán kulturális és politikai viszonyaira vonatkozóan, ahogy azt egyetlen korábbi felfedezés sem tette. Sok Bibliakutató szerint a Kánaánt elözönlő habiruk ahogy a levelekben említik őket - maguk a héberek, és hogy az amarnai levelek tulajdonképpen az Izraeliták honfoglalásáról számolnak be a kánaániták szemszögéből.
 

Az egyiptomi Merneptah fáraó sírköve Izráel nevével, melyet 1897-ben Petrie fedezett fel, megerősítette, hogy az egyiptomiak ismerték az Izraelitákat az i.e. XII. században, és hogy egy egyiptomi király harcolt is ellenük a bírák korában. A Bibliakritikusoknak, akik nem hiszik, hogy a kivonulás az i.e. XIII. század előtt történt, kemény diót jelentett megmagyarázni, hogyan harcolhatott Merneptah Palesztinában az Izraeliták ellen, mialatt azok a kritikusok elmélete szerint még mindig Egyiptomban, vagy Sínai pusztájában voltak. Ezért aztán ahhoz a magyarázathoz folyamodtak, hogy az Izraeliták néhány törzse egyáltalán nem költözött le Egyiptomba, és a fáraó ezek ellen harcolt Palesztinában.
 
1901-1902 telén került napvilágra Hammurabi híres törvényoszlopa, amely tarthatatlanná  tette a Bibliakritikusoknak azt a véleményét, hogy Mózes idejében nem létezett fejlett igazságszolgáltatás. (Ma a Louvre-ban őrzik az i.e. XVIII. századból származó 2,25 m magas, alapján 1 1,9 m, tetején 1,65 m kerületű bazalt mások szerint diorit - oszlopot, amelynek felületére ékírással vésték a 282 paragrafusból álló törvénykönyvet.)
 

Az olyan híres városokban, mint Ninive, Babilon, Jeruzsálem, Gézer, Megiddó, Taanák, Memphis, Théba, és számos máshelyen végzett ásatások sok jelentős részlettel gazdagították az ókor történelméről meglévő ismereteinket. Az én feladatom azonban a Biblia hitelét megerősítő újabb keletű felfedezések bemutatása az olvasónak, ezért csak olyan bizonyítékokra szorítkozom, amelyek az elmúlt 25-30 évben [e tanulmány először 1952-ben jelent meg a szerk.] kerültek napvilágra, illetve jelentek meg a róluk szóló közlések a sajtó hasábjain.
 

Bibliát igazoló régészeti anyagot kétféleképpen mutathatunk be az érdeklődőknek. Az egyik lehetőség, hogy néhány elszigetelt, de hatásos felfedezésről számolunk be, melyek figyelemre méltóan igazolják a Bibliai történeteket, eseményeket, mint például Jerikó leomlott falai. A másik lehetőség, hogy teljesebb képet adunk különböző Bibliai vonatkozású felfedezések egész soráról, és bemutatjuk, hogy az ókor emlékei milyen sokféleképpen erősítik meg a Biblia szavahihetőségét.
 

Én ez utóbbi módszert választottam, hogy számos, a közelmúltban napfényre került gazdag anyaggal ismertethessem meg az olvasót. A gondviselés őrizte meg ezeket az emlékeket, hogy mi, akik ezekben az utolsó időkben élünk, sikeresen és helyesen védelmezhessük általuk a Bibliát, tiszteletet ébresztvén másszakemberekben, akikhez eljutnak cikkeink, könyveink.
 
Először olyan anyagot kívánok az olvasó elé tárni, mely a pátriárkák, a kivonulás, és bírák korára vonatkozó ismereteinket bővítette, illetve néhány, a Júda és Izráel királyaival, a babiloni fogsággal és az azt követő nemzeti újjáépítés korával kapcsolatos leletet említek meg. Ezt követően beszámolok az utóbbi évek legszenzációsabb felfedezéseiről, köztük nagyszámú Bibliai kézirat megtalálásáról, amelyek igazolják: mennyire megalapozott mindaz, amit a Bibliában olvashatunk.

A pátriárkák története a Bibliakritikusok kedvenc vadászterülete volt: sokáig csak mendemondának tekintették. A helyzet jelentősen megváltozott Hammurabi törvényoszlopának megtalálása és a Mezopotámiai Ur és Nuzi városok feltárása után. Az ott talált bizonyítékok megerősítették, hogy az i.e. II. évezred első felének társadalmi és kulturális viszonyai pontosan megfelelnek a Bibliában leírtaknak.
 
Nem az én feladatom, hogy védjem vagy vádoljam Ábrahámot, amiért feleségül vette rabszolganőjét, később pedig gyermekével együtt elűzte. Nem kell helyeselnem vagy elítélnem Izsák, Jákób, vagy a pátriárkák kortársainak különböző cselekedeteit. Csak azt szeretném hangsúlyozni, hogy a közelmúlt felfedezései szembetűnően igazolják, hogy ezek a férfiak és nők koruk gyakorlatát és szokásait követték. Például szokás volt, hogy a férfi feleségül vette rabszolganőjét, ha első felesége meddő volt, és az is általános volt, hogy az úrnő megbüntette rabszolganőjét, ha az elbizakodott az őt ért megtiszteltetés következtében.
 

Ezek a dokumentumok a pátriárkális kor társadalmi viszonyaival foglalkoznak, és olyan feltűnő párhuzamokat mutatnak a Biblia történeteivel, hogy néhány Bibliakritikus meglepetésének adott hangot azt illetően, hogy milyen pontos képet nyerhetünk a Biblia alapján erről a korról, a pátriárkák világáról. Ezzel kapcsolatban álljon itt W. F. Albright professzornak, az egyik legkiválóbb élő Kelet-kutatónak egy kijelentése: "Jó nevű tudósokat idézhetnénk, akik szerint a Mózes I. könyve 11-50. fejezetekig terjedő szakaszában leírt események a képzelet szülöttei, vagy legalábbis a királyság kora eseményeinek és körülményeinek a távoli múltba helyezése, olyan történetek, amelyekről senki sem gondolta, hogy csakugyan megtörténhettek azokban az időkben. Az elmúlt emberöltő felfedezései megváltoztatták ezt a véleményt. Eltekintve néhány, kedvenc elméletüket feladni nem akaró öreg tudóstól, ma már nincs egyetlen Bibliatörténész sem, akire ne gyakorolt volna mély benyomást azoknak az adatoknak a gyors szaporodása, melyek a pátriárkális kor Bibliai leírásának történelmi hitelességét bizonyítják.
 
A következő példa világosan mutatja, hogyan támasztják alá ókori feljegyzések a Bibliai történeteket. Egy Nuziból származó adoptálási szerződés tájékoztat bennünket az örökbefogadás szabályairól. Egy Nashwi nevű gazdag ember fiává fogadta az ifjú Wullut. Az örökbefogadott fiatalembernek köteleznie kellett mag t, hogy nevelőapja lány t feleségül veszi, és nevelőapját is annak haláláig eltartja. Nashwi halála után Wullu örökli a családi vagyont, beleértve a család bálványisteneit is, ha Nashwinak nem születik fia időközben. Ha fiai születnének, az örökbefogadott fiú a vér szerintiekkel egyenlő arányban osztozik az örökségen, de a családi bálványok a fiak tulajdonában maradnak.
 
Más szövegek arról tájékoztatnak, hogy az örökbefogadott fiúnak a nevelőapja lányától született gyermekei a nevelőapa gyermekeinek számítottak annak egész életében. Ha ezt a helyzetet alkalmazzuk Jákóbra és Lábánra, teljes összhangot találunk a Bibliai történet és a nuzi szövegek tükrözte  állapotok között. Úgy tűnik, Lábánnak nem voltak fiai, mikor Jákób a családhoz érkezett, ezért fiává  fogadta. Jákób feleségül vette Lábán lányait, de Jákób fiai apósa gyermekei maradtak annak haláláig (I.Móz. 31:28, 43). Később Lábánnak fiai születtek (I.Móz. 31:1) és ez a körülmény megváltoztatta Jákób és feleségei jogi helyzetét a családban. Ezért nem volt joguk magukkal vinni a családi isteneket, amikor elhagyták Lábán házát. Ezt a tényt mind Jákób, mind Lábán elismerték (I.Móz. 31:30-32).
 

Az is szokás volt a nuzibeli szövegek szerint, hogy a hozomány részeként a férjhez adott leányoknak egy-egy szolgálólányt is adtak, pontosan úgy, ahogy Jákób is kapott Lábántól mindkét feleségével egy-egy szolgálólányt (I.Móz. 29:24, 29). Másszövegek is igazolták, milyen pontosan illenek a pátriárkák történetei annak a korszaknak a képébe, amelyben éltek. Ez késztette Alfred Jeremias Bibliakritikust az alábbi kijelentésre: "Megmutattuk, hogyan egyezik a pátriárkákról szóló történetek miliője minden részletében az ókori Kelet civilizációjának a kérdéses korra jellemző társadalmi viszonyaival. Tény, hogy mindez nem bizonyítja történelmileg Ábrahám létezését, azt azonban igen: életének Bibliai dokumentuma beleillik a kor képébe. Mindenesetre el kell ismerni, hogy a történet ősi eredetű, nem lehet későbbi korokban szándékosan kitalált elbeszélés. Tekintettel a fentebb említett körülményekre, elmondhatjuk, hogy a történetet könnyebben megírhatta volna századunk, a XX. század egy jó képességű szerzője az ókori Kelettel kapcsolatos régészeti eredmények ismeretében, mint mondjuk Ezékiás király egy kortársa, aki saját kora viszonyait jelenítette volna meg a leírásban, hiszen nem álltak rendelkezésére letűnt korokból származó emlékek. Wellhausen előfeltevése szerint a pátriárkákról szóló elbeszélés történelmi képtelenség. Most már bizonyított, hogy nem az. Ha Ábrahám élt egyáltalán, az csak a Bibliában leírt életkörülmények és feltételek között lehetséges. A történelemkutatásnak meg kell elégednie ezzel. Wellhausent pedig emlékeztetni kellene saját szavaira (Komposition des Hexateuch, 346): 'Ha a zsidó hagyomány valóságnak bizonyulna, őrültség lenne más bizonyítékok után kutatni!'

A káldeus Ur városának - itt született és nevelkedett Ábrahám - ásatásai is igazolták, hogy Ábrahám egy civilizált, magas kultúrájú világváros polgára volt. Ur iskoláiban a gyermekek írni, olvasni, számolni tanultak, és földrajzot is tanítottak nekik. A közönséges polgárok Ábrahám korában jobban megépített házakban laktak, mint napjainkban Bagdad alsóbb néposztályai. Az ásatás vezetője, Sir Leonard Woolley csodálkozását fejezte ki, mikor ezekre a felfedezésekre jutott: "Alaposan felül kell vizsgálnunk elképzeléseinket a héber pátriárkát illetően, miután megtudtuk, milyen fejlett szellemiségű környezetben töltötte ifjú éveit. Nagyvárosi polgár volt, és egy ókori magaskultúra hagyományait örökölte.
 
A Bibliából tudjuk, hogy Palesztina lakossága Ábrahám idejében emoreusokból állt (I.Móz. 15:16) és khitteusok (hettiták) is éltek Dél-Palesztinában (I.Móz. 15:20; 23:3). Ezek a szövegek teljesen váratlanul nyertek megerősítést olyan forrásból, amire senki sem számított. Néhány évvel ezelőtt számos agyagfigurát találtak Egyiptomban, melyek idegen országok kegyetlenül megkötözött foglyait ábrázolták. Varázsigéket írtak rájuk, amelyek Egyiptom ellenségeit  átkozzák, akiket meg is neveznek lakhelyeikkel együtt. Ezek az agyagszobrok az i.e. XVIII. századból származnak, és nagyon hasonló szövegek egész sora került elő az i.e. XIX. századból, tehát a pátriárkális korból. Ezek Palesztina és Szíria városainak és törzseinek uralkodói közül kb. száznak a nevét tartalmazz k. A nevek közül sokat tudunk azonosítani. Ezek bizonyítják, hogy Palesztina és Szíria uralkodói a pátriárkák idejében emoreusok voltak. Érdekes megjegyezni, hogy három olyan király neve jutott tudomásunkra Biblián kívüli forr sokból, akik Jeruzsálemben uralkodtak a zsidók honfoglalása előtt. Kettő közülük emoreus nevet viselt (Yaqar-`Aamu és Sasa`-`Anu) egynek pedig khitteus neve volt (Puti-Hepa). Ez figyelemre méltóan egyezik Ezékiel kétszeres állításával (Ezék. 16:3 és 45). Ezt mondja Jeruzsálemről: ...atyád az Emoreus és anyád Hitteus asszony. Az a tény, hogy Jeruzsálemnek azok a királyai, akiket Biblián kívüli forr sok említenek meg, emoreusok és khitteusok voltak, páratlan megerősítései Mózes I. könyve és Ezékiel könyve kijelentéseinek.
 
A Biblia már a pátriárkális korban említi a vasat (I.Móz. 4:22; V.Móz. 3:11 stb.). Ezeket a szövegeket gyakran anakronisztikusnak [kortévesztőnek] tekintik, mivel sok tudós kizártnak tartja a vas elterjedt használat t az i.e. XII. század előtt. Mégis a közelmúltban a negyedik dinasztia két piramisának falában vasszerszámokat találtak beágyazva. Vastárgyakat találtak a 6., 11., és 18. egyiptomi dinasztia sírjaiban is. A Mezopotámiai Ságir-Bazar, Tell-Aszmar és Mari romjai közül az i.e. III. évezredből származó vaseszközök kerültek napvilágra, bizonyítva, hogy már a történelem legkorábbi szakaszában is állítottak elő vasat. Hammurabi idejéből származó szövegek (i.e. XVIII. század) és az amarnai levelek (i.e. XIV. század) irodalmi bizonyítékok a vas használatára Mezopotámia és Egyiptom területén ebben a korban.
 
Ugyanezt mondhatjuk a tevéről is. Ábrahámnak voltak tevéi a Biblia szerint (I.Móz. 24:10), és tevék Egyiptomban is voltak ugyanebben az időben (I.Móz. 12:16), mégis a mai tudósok szerint "az a feltételezés, hogy az ókori Egyiptomban tevét használtak, Mózes I. és II. könyve (I.Móz. 12:16; II.Móz. 9:3) legnyilvánvalóbb tévedései közé tartozik. Igaz, hogy jelenlegi ismereteink szerint a háziasított, idomított teve nem volt széles körben használatos az i.e. III. és II. évezredben. De bőségesen állnak rendelkezésünkre bizonyítékok arra nézve, hogy használtak tevéket málhás állatként Egyiptomban, Szíriában, Palesztinában és Mezopotámia területén, a pátriárkális korban és azt megelőzően.
 
Azt, hogy a pátriárkák nem kitalált személyek, nevük is bizonyítja. A Táré, Nákhor, Ábrahám, Hárán, Jákób, József, Mózes, Fineás stb. nevek mindegyike előfordul Biblián kívüli forr sokban is. Az első pátriárkák nevét a Mezopotámiában talált ékírásos táblák említik, míg a kivonuláshoz kapcsolódó neveket egyiptomi feljegyzések tartalmazzák. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Bibliából ismert személyeket említő dokumentumok lennének a birtokunkban, de a nevek előfordulása ugyanennek a kornak Biblián kívüli forrásaiban arról tudósít bennünket, hogy ezek létező, általánosan használt, elterjedt nevek voltak, és hogy viselőik élhettek az adott korban.
 
Sokáig rejtélyes volt a fáraó által Józsefnek adományozott Czafenát-Pahneákh név (I.Móz. 41:45). Az utóbbi idők felfedezéseinek egyike pontosan ezt a nevet hozta napfényre, ami annak bizonyítéka, hogy a Bibliai nevek nem a képzelet szülöttei.
 
Bibliakritikusok a XIX. században nyomatékosan állították, hogy Mózes korában a héberírás még nem létezett. Ezt tekintették legerősebb érvüknek azon állításukat bizonyítandó, hogy Mózes öt könyvét több évszázaddal később írták. Ez a nézet persze már régen, még az I. világháború előtt megdőlt, de a közelmúltban még több olyan anyag került napvilágra, ami azt bizonyítja, hogy a héberírás sokkal szélesebb körben volt elterjedt Mózes korában, mint azt néhány évvel ezelőtt lehetségesnek tartották. Számos, a II. évezred első feléből származó betűírásos feliratot találtak Palesztina városaiban. A Sínai-félszigeten is számos betűírásos feliratra leltek, ami azt mutatja, hogy a héber betűírás általánosan használt volt éppen azon a területen, ahol Mózes könyveit írta. Egy három évvel ezelőtt Ugaritban (Észak-Szíria) talált kis tábla a kánaánita írás teljes ábécéjét tartalmazza. Ez igazolta, hogy a héber ábécé a betűk ma ismert sorrendjében létezett az i.e. XV. században. Ezt eddig senki sem tartotta lehetségesnek. így ez a felfedezés alapjaiban döntötte meg a kritikusoknak azt a régi elméletét, hogy Mózes idejében még nem létezett írás, mely lehetővé tette volna öt könyvének megírását.

 A kivonulás és Kánaán elözönlése

Olyan régészeti bizonyítékot még nem találtak, mely közvetlen kapcsolatban lenne a kivonulással. Az egyiptomiak semmilyen vereséget nem ismertek el szívesen, sohasem jegyeztek fel nemzeti katasztrófákat - ezért nem várhatjuk, hogy a kivonulással kapcsolatosan az egyiptomi dokumentumokat találunk. Tovább  az Izraeliták sem hagytak semmiféle nyomot 40 éves vándorlásuk során Sínai pusztájában. Ezért nem számíthatunk arra, hogy a régészet megerősíti ezt a nagyon fontos időszakot.
 
Jerikó eleste azonban olyan esemény volt, mely nemcsak a kortárs kánaániták tudatában hagyott nyomot, hanem a város romjain is. Ezek a romok szolgáltatják a legerősebb bizonyítékokat a kivonulásról és Kánaán elfoglalásáról. John Garstang professzor kiterjedt ásatásai 1930 és 1936 között feltárták a városfalakat, melyeket természetfölötti erők pusztítottak el Józsué idejében. Garstang arra az eredményre jutott, hogy a várost Józsué korában kettős fal vette körül, és mindkét fal leomlott annak a dombnak lejtőjére, melyen Jerikó épült. Garstang ezt az eseményt földrengésnek tulajdonította, ami igazolja, hogy a várost Józsué korában nem rohammal vették be, hanem isteni beavatkozás pusztította el. Azt is megállapította, hogy a várost olyan sűrűn lakták, hogy falának tetején magánházak is álltak. Gerendákat fektettek le a két fal között, és ezekre építettek. Palesztina egyetlen más feltárt városában sem találták nyom t annak, hogy a városfal tetején házak épültek volna. Ráhábról, aki a kémeket háza ablakából eresztette le, említi a Biblia, hogy 'az õ háza a kőkerítés falán volt, és õ a kőkerítésen lakott' (Józsué 2:15). Ez a tény az ihletett szerző számára is egészen rendkívüli volt, mert sohasem látott a város falán épített házakat, és ezért olvasóinak is elmagyarázta, akik egyébként nem érthették volna, hogyan bocsáthatta alá  a kémeket Ráháb egy ablakon keresztül úgy, hogy azok ugyanakkor a városfalakon kívülre jutottak.
 
Garstang ásatásai azt is igazolták, hogy szándékosan, tervszerű előkészületek után gyújtották fel a várost, és a pusztító tüzet még táplálták is. "A szokatlanul vastag hamuréteg és a roppant hőség nyomai azt a benyomást keltik, hogy a tüzet előkészítették és tüzelőanyaggal még jobban felszították. A hamu között elszenesedett nád és fa nyomait találtuk, és Bár tény, hogy ugyanilyen anyagot használtak a helybeliek tetőfedésre, de itt az arra a célra szükséges mennyiség tízszeresét találtuk. Bőségesen találtunk ilyen nyomokat a házakon kívül és belül is. Ugyanez a helyzet a városfalak közötti területen, ahol az elégett anyag magassága néhol a másfél métert is eléri. A fő fal belső oldalán a feltárás után évekig tisztán látszottak a tűzvész nyomai. A jelek szerint tehát Jerikót a megfelelő előkészületek után felégették. A tények azt mutatják, hogy tűzáldozatnak szánták, pontosan úgy, ahogy Józsué könyve megörökítette: 'A várost pedig megégették tűzzel, és mindazt, ami benne volt' (Józsué 6:24)."
 
Jerikó lakosság mindennapi tevékenységük közben érte a pusztulás. Ez világosan látszik a lerombolt házakban talált háztartási eszközök tömegéből, amelyekben elszenesedve ugyan, de minden tévedést kizáróan ottmaradtak az utolsó étkezés nyomai. A család élelmiszerkészletét képező datolyát,  répát, zabot, olajbogyót, hagymát és borsot találtak a kenyéren kívül, és nagy mennyiségű kelt tésztát, amit a másnapi sütéshez készítettek elő. Mindez mutatja, milyen váratlanul érte a katasztrófa Jerikó lakosságát, és milyen hitelesen örökítette meg a város pusztulását a Biblia.
 
Bár Jerikó bevételének történetét tökéletesen igazolták a modern kori ásatások, a város elestének időpontja még mindig vitatott. Az ásatás vezetői az i.e. 1400 körüli időpontot jelölik meg, ami ha helyes a Bibliától függetlenül megadja a kivonulás és Kánaán elfoglalásának Bibliai dátumát. Más szakemberek nem fogadják el ezt az időpontot, hanem száz évvel későbbre teszik. A Jerikó elestének dátuma körüli bizonytalanság tisztázása céljából a Palesztina Kutatási Alapítvány és az Amerikai Kelet-kutatási Intézet újra megnyitotta Jerikó ásatásait az egyik legszakavatottabb régész, Kathleen Kenyon vezetésével. Az első ásatás, melyet 1951 telén folytattak, nem szolgáltatott olyan bizonyítékot, ami ezt a nagyon fontos problémát megoldotta volna. Az ásatás területén régebbi városok maradványai kerültek felszínre, de a Józsué korabeli város nyomait teljesen eltüntette a tûzvész és az idõ. újabb ásatásokra kell várnunk, hogy a kívánt bizonyítékokat megkapjuk.
 
Évekig vitatkoztak a tudósok, hogy az amarnai táblákon említett habiruk, akik az i.e. XIV. században a Jordánon túlról érkezve megszállták Kánaánt, valóban a héberek-e vagy sem. A közelmúlt felfedezései megerősítik a két nép azonos volt t. A néhány évvel ezelőtt Beth-Sanban talált emlékoszlop, melyen II. Ramszesz felirata látható, említi a habirukat, akik Palesztinának ugyanabban a részében éltek, ahol a héberek az i.e. XIII. században, a bírák korában. Egy újabb tábla az amarnai irattárból a habiruk egyik vezérét említi nevének feltüntetése nélkül, II. Amenhotep Memphisben nemrég felfedezett emlékoszlopa pedig Palesztinából elhurcolt habiru foglyokról tudósít. Mind több és több tudós fogadja el a feltételezést, miszerint a habiruk a héberek voltak.
 
Ha ez igaz, minden eddiginél szilárdabb bizonyítékunk van arra, hogy a héberek az i.e. XIV. században özönlötték el Palesztínát, és hogy az amarnai táblák és más kortárs feljegyzések Kánaán elfoglalását mutatják be a kánaániták szemszögéből nézve. Ezt  ábrázolja egy domborműtöredék a kb. i.e. 1349-1319-ig uralkodó Haremhauf király sírjából, amelyet trónra lépése előtt, még hadvezérként építtetett. A dombormű kánaánitákat ábrázol, amint alázatosan bebocsátást kérnek Egyiptomba. A képet magyarázó töredékes felirat szerint: "idegenek, más népek kerültek helyükre... pusztítván mind őket, mind városaikat". A feliratból azt is megtudjuk, hogy ezek a szerencsétlen emberek éheztek és állati módon tengődtek a pusztában, mielőtt Egyiptomba értek, hogy menedéket kérjenek. A felirat az i.e. XIV. századból származik, és minden jel szerint kánaánitákra vonatkozik, akiket Józsué és a héberek legyőztek, és városaikból, hazájukból száműztek.
 
A Biblia a kánaániták vallását erkölcsi elhajlásnak, bálványimádásnak nevezi. Isten századokon át kegyelmet gyakorolt irántuk, míg végül megsemmisítette őket. Amikor haragja pohara betelt, felszólította a hébereket, hogy ne kegyelmezzenek ezeknek a népeknek, mert csak megrontaná  az õ erkölcsüket, ha bármilyen kapcsolatba kerülnének velük. Néhány évvel ezelőttig nagyon keveset tudtunk a kánaánita vallásról azon kívül, amit a Bibliában olvashatunk. 1929-ben az ugariti (a mai Rasz-Shamra) ásatások során az i.e. XV. századból származó mitológiai szövegek százai kerültek elõ, melyeket kánaáni írástudók jegyeztek agyagtáblákra, számunkra addig ismeretlen ékírással. Ezt az írást aztán hihetetlenül gyorsan megfejtették, így ma módunk van képet alkotni a kánaánita vallásról. Ismerjük isteneiket, hitüket, szertartásaikat. Egyik vallásos szertartásuk abból állt, hogy az áldozatra szánt kecskegödölyét megfőzték az anyja tejében, ezt Isten az Izraelitáknak megtiltotta

(II.Móz. 23:19).
 
Ezek a szövegek világos képet adnak a kánaániták elfajult erkölcseiről is. Isteneikről szóló történeteik különösen erkölcstelenek. újra és újra elmondják, hogyan erőszakolta meg Baál isten saját húgát, Anathot, aki a vérontásban, a kegyetlenkedésben lelte legfőbb örömét. Megtudhatjuk a feljegyzésekből, hogy általános volt a kígyóimádat, az emberáldozat, és hogy a templomokban rendezett vallásos szertartások a nemi kicsapongás, bujálkodás alkalmai voltak. Ez a néhány megjegyzés világosan mutatja, hogy vallási elképzeléseik és gyakorlatuk milyen visszataszító volt abban a korban, amikor Mózes elrendelte az izraelitáknak, hogy irtsák ki a kánaánitákat, és semmilyen kapcsolatot se tartsanak velük. Kevés felfedezés nyújtott olyan sok ismeretet az i.e. II. évezred közepének kánaáni szokásairól, mint ezek az ugariti táblák.
 
Más felfedezések a hóreusokkal ismertettek meg bennünket, azzal a néppel, melyről néhány éve még szinte semmit sem tudtunk. Ma már tudjuk, hogy a hóreusok az i.e. II. évezred közepén már mindenütt megtalálhatók voltak Nyugat- Ázsiában. Mára számos szöveg került elő, amelyek tudósítanak történelmükről, nyelvükről, szokásaikról, és ezzel megerősítik Mózes öt könyve róluk szóló feljegyzéseit.
 
Említésre méltó egy másik felfedezés is. A II. világháború kitörésekor egy feliratokkal ellátott szobrot találtak Alalakhban (Észak-Szíria), melyet csak nemrég mutattak be a nyilvánosság előtt. Ez a szobor segített a hitehagyó Bálám próféta otthonának azonosításában. A 20 felirat arról is tudósít, hogyan űzték el egy alkalommal ennek a Szíriai városnak a király t, aki aztán éveket töltött Palesztínában a habirukkal, mielőtt visszatérhetett Alalakhba. Mindezeket a héberek kánaáni letelepedésének korából származó felfedezéseket az Ószövetség kutatói nagy örömmel fogadják. Megvilágítják ezt a nagyon fontos időszakról, és iőõvel talán lehetõvé teszik, hogy tiszta képet alkothassunk Józsué és a bírák kora eseményeiről, melyekről a Biblia csak röviden tudósít.
 
A legtöbb mai tudós még mindig hajlik arra, hogy a kivonulás az i.e. XIII. században történt, vagy két kivonulást feltételez: éspedig egyet az i.e. XV. században, egy másikat pedig az i.e. XIII. században. Ugyanakkor növekszik a száma azoknak a felfedezéseknek, amelyek az i.e. XV. századi kivonulást támasztják alá.

A Biblia Salamont úgy mutatja be, mint bölcs embert, nagy építészt, nemzetközi hírű kereskedőt. Jeruzsálem többszöri lerombolása, valamint a templom területének hozz férhetetlensége kizárja, hogy ásatások révén nyerjünk bizonyítékokat Salamon impozáns építkezéseiről.
 
Megiddóban ellenben felszínre került a Salamon korából származó réteg, hatalmas, 500 ló befogadására alkalmas istálló romjaival és a kormányzó, valamint a szekerek főparancsnoka hivatalos helyiségeivel. Megiddó azok közé az erősített városok közé tartozik, amelyeket a Biblia Salamon kiterjedt építkezéseivel kapcsolatban említ, és ahol a király szekerei állomásoztak (I.Kir. 9:15; 10:26; II.Krón. 1:14).
 
A Biblia arról is tudósít, hogy Salamon hajókat épített Esiongáberben, ahonnan Ofirba vitorláztak, hogy a Salamonnal élénk kereskedelmet folytató országból aranyat hozzanak (I.Kir. 9:26; II.Krón. 8:17). Arról is találunk feljegyzést a Bibliában, hogy az arany, ezüst, és a bronz nagyobb bőségben volt Salamon uralkodása alatt, mint valaha is előtte vagy utána (II.Krón. 9:13-14, 27; 4:17-18; I.Kir. 7:46-47). A II. világháború előtt Nelson Glueck Edomban végzett ásatásai feltárták Salamon rézbányáit és egy nagy rézfeldolgozó központot Esiongáberben, a Vörös-tenger északnyugati csücskében. A 20 város feltárásakor számos, mai modern berendezésekre emlékeztető, kürtökkel felszerelt olvasztót fedeztek fel. Salamon vagyonának nagy részét feltehetően a rézeszközök, -szerszámok, -fegyverek eladásából, a szomszéd népekkel folytatott kereskedelme révén szerezte. Ezeket a réztárgyakat ebben a nagyipari központban, "Salamon Pittsburgjében" ahogy Nelson Glueck Esiongábert nevezte állították elő.
 
Nem sokkal Salamon halála után Egyiptom királya, Sisak szállta meg Palesztinát, és sokat elvitt Salamon Jeruzsálemben felhalmozott kincseiből (I.Kir. 14:25-26). Már évek óta jól ismerjük a Sisák által legyőzöttnek nyilvánított városok névsorát, melyet a karnaki templom falára vésetett. Néhány éve egy emlékoszlop darabját találták meg Megiddóban, melyet Sisák emeltetett a megszállt területen.
 
P. Montet professzor Tanisz ókori egyiptomi városban a II. világháború elején folytatott ásatásakor két olyan királysírra bukkant, melyek ahhoz a dinasztiához tartoznak, melynek maga Sisák is tagja volt. Az egyik sír II. Sisák királyé, aki Palesztina megszállójának unokája volt. A sírban talált aranytárgyak egy része, melyeket az elhunyt a feliratuk szerint nagyapjától, egyszer majd I. Sisáktól kapott, nagy valószínűséggel a Jeruzsálemből zsákmányolt aranyból készültek. Az egyiptológusok és a Bibliakutatók remélik, hogy I. Sisák sírját is megtalálják, ugyanis megvan annak a lehetősége, hogy az Jeruzsálemből elvitt tárgyakat tartalmaz, valamint a hadműveletekre vonatkozó adatokat, melyekről a Biblia csak igen szűkszavúan tudósít.
 
A Samáriában végzett amerikai ásatások nyomán felszínre kerültek Omri és Akház palotáinak, raktárainak és a város falainak romjai. Sokáig nem értették, hogyan építhetett magának Akháb elefántcsont házat (I.Kir. 22:39). Nem tartották elképzelhetőnek, hogy olyan nagy mennyiségben állt rendelkezésére ez a drága anyag, hogy elég lett volna egy palota építéséhez. Egyes magyarázók azt gondolták, hogy Akháb palotáját elefántcsontszerűre festették, és errõl kapta a nevét - "elefántcsont palota". Mások szerint elefántcsont darabokkal díszítették a palotát. Ez utóbbi feltételezés bizonyult helyesnek. Nagyon sok elefántcsont lapot találtak Akháb palotájának romjai között. Ezek tanúsága szerint Akháb korában magas színvonalon állt a kézművesség. A palota bútorzat t és falait faragott és mint a megmaradt töredékek is mutatják élénk színűre festett elefántcsont lapokkal burkolták. A megtalált darabokat az asszírok hagyták hátra, miután i.e. 722-ben elfoglalták és kifosztották a várost. Az elefántcsont falburkolat leszedésekor eltört darabokat otthagyták a később felégetett épületekben. Az ókori palota törmelékei között megmaradt és napjainkban újra napfényre került elefántcsont darabok néma bizonyságai egy Bibliai igehely hitelességének.
 
Elefántcsont lapokat találtak az egyik asszír palotában, Nimrud közelében is, az ókori Kalahban, mely egyike volt az asszír királyi székhelyeknek. Ezek rajzolatai nagyon hasonlítanak a Samária városában találtakéhoz, így vagy ugyanonnan származnak, vagy a Samáriában látott minta nyomán készítették őket az asszírok.
 
Akháb tárházából majdnem száz feliratos cserépdarab került elő, melyek a királyi kincstár olajra és borra vonatkozó adófeljegyzéseit tartalmazzák. Ezek a jelentéktelennek tűnő feljegyzések nagyon is értékesek, ugyanis az i.e. IX. század héber nyelvének szókincsével, nyelvtanával, írásmódjával ismertetnek meg bennünket. A személynevek is jól mutatják az Akháb korát jellemző vallási keveredést, ugyanis majdnem ugyanannyi név kapcsolatos Baál nevével, mint amennyi Jehováéval. Olyan hólismert neveket találunk itt, mint Abi, Baál, Baálzamár, Baálazakar, Baálmeoni, MéribBaál, és Baála. A Jehova nevét tartalmazó elnevezések között szerepel pl. Jedája, Jéhójada, Semária és mások.
 
Ezek a személynevek árulkodnak az Akháb korában uralkodó vallási  állapotokról, amelyek megreformálásáért Illés oly kitartóan küzdött; ugyanakkor alátámasztják a próféta megerősítésére elhangzott isteni kijelentést, miszerint sokan nem hajtottak térdet a Baálnak (I.Kir. 19:18), de erről neki korábban nem volt tudomása. A samáriai cserepek azonban azt mutatják, hogy ugyanannyi szülő adott gyermekének Jehovára utaló nevet, mint ahányan Baálhoz kapcsolódót.
 
A samáriai cserepeken szereplő nevek egyike, az "Egeliau" különösen érdekes jelentése miatt: "Jehova borjú". I. Jeroboám állított fel egy-egy aranyborjút Béthelben és Dánban, ahol aztán Jehovát úgy imádták, mint azt az Izráel körül élő pogány népek tették bálványaikkal. Ez aztán "Jeroboám bűne"-ként lett ismert (I.Kir. 12:18-30; 15:34 stb.), és ez a tett vált az északi országrész elveszésének egyik fő okává. Bár az aranyborjúk már rég eltűntek, egy Akháb korában élt szegénysorú polgár neve arról tanúskodik, hogy az emberek Jehovát abban az időben borjúnak képzelték a bétheli és Dáni szobrok hatására.
 
Már jó ideje ismerünk Samária elestéről szóló dokumentumokat. II. Szárgón király felirataiban azt állítja, hogy uralkodása elején elfoglalta Samária városát, ahonnan aztán az 50 hadiszekér mellett 27<|>920 foglyot hurcolt el. Sokáig azt hitték, hogy õ volt Samária legyőzője, Bár a Biblia szerint elődje, Salmanassár foglalta el az északi királyság fővárosát. A legutóbbi bizonyítékok arra vallanak, hogy Szárgón elődje érdemeit tulajdonította magának. Salmanassárról, Samária legyőzőjéről semmilyen nyom sem maradt fenn. A róla szóló feljegyzéseket valószínűleg szándékosan semmisítette meg az őt trónján követő Szárgón, aki uralkodása 8. évétől kezdve hirtelen mag t tünteti fel a város elfoglalójaként emlékirataiban.
 
A Biblia arról tudósít, hogy Samária eleste után az Izraelitákat az asszír birodalom különböző részeibe telepítették: a Gózán folyó melletti Halába és Háborba, valamint a médek városaiba (II.Kir. 17:6). Ez az utolsó hír róluk. Az Izraeliták fogságba hurcolásuk után eltűntek a történelem színpadáról. Néhányan talán később csatlakoztak a babiloni fogságba került zsidókhoz, és vagy visszatértek velük Palesztinába Círusz uralkodása idején, vagy Babilonban maradtak, ahol erős zsidó közösség jött létre. Az Izraeliták nagy többsége lévén bálványimádó, a többi pogány néphez hasonlóan valószínűleg elvesztette nemzettudatát és beolvadt a környező népek közé. Csak néhány olyan feljegyzést találtak Mezopotámiában, amely az Izraelita foglyokat megemlíti. Az egyik Tell-Halafból, a II.Kir. 17:6-ban említett ókori Gózánból származó szöveg, egy Dina nevű Izraelita rabszolgalány adás-vételéről tudósít. Ugyanez a feljegyzés két férfit is megnevez, egy bizonyos Ismaelt és egy rabszolgát, név szerint Hóseást. Az asszír királyi levelek egyike, melyet a fővárosban, Ninivében találtak, a gózáni ügyekkel foglalkozik. Két héber nyelvű tisztviselőt említ, és egy bizonyos "Samária városából származó Halbishut". Számos más, H búr a II.Kir. 17:6-ban H bor néven említett 20 város környékén talált szöveg Izraelita neveket sorol fel. Ezek az egyedüli emlékek, melyek a legyőzött északi országrész polgárairól fennmaradtak. Ezt követően eltűnnek a történészek szeme eőõl. A "tíz elveszett törzs" leszármazottait a brit népesség körében megtalálni vélõ, ún. angol-izraelita mozgalom elméletei minden történelmi alapot nélkülöznek.
 
Az asszír birodalom utolsó éveit titokzatos homály fedi. Asszurbanipal (i.e. 668-639?) az utolsó uralkodó, akiről feljegyzéseink vannak. Sok történelemkönyv i.e. 606-ra teszi Ninive elestét. Csak 1923-ban találták meg azt az agyagtáblát a British Museum anyagában, melyből kiderült, hogy ez a dátum téves. A tábla, melyet C. J. Gadd hozott nyilvánosságra, a babiloni Nabopolasszár és a méd Küaxarész i. e. 616 és 609 között Asszíria ellen folytatott hadjáratáról tudósít. Ezekből a feljegyzésekből világosan kiderül, hogy Ninive i.e. 612-ben esett el, és ebben az évben osztotta fel egymás közt a két győztes hatalom az asszír birodalmat. Az Ószövetség szinte egyetlen más időszakát sem tudjuk rekonstruálni olyan bizonyossággal és pontossággal, mint Nabopolasszár, Nabukodonozor és zsidó kortársaik: Jósiástól Sedékiásig terjedő korát.
 
Az ékírásos táblák olyan egyértelműen adják meg Nabukodonozor uralkodásának éveit, hogy felhasználva a Biblia időrendi hivatkozásait, Dániel fogságának kezdetét (Dán. 1:1) teljes bizonyossággal jelölhetjük meg az i.e. 605-ös évben. Ugyanezen az alapon Jojákim fogságba vitelének időpontja i.e. 597-re, Jeruzsálem eleste pedig i.e. 586 júliusára tehető. Mivel ezek az időpontok csillagászati jelenségekhez köthetők, pontosságuk a legkevésbé sem vonható kétségbe, Bár sok tudós nem hajlandó feladni a korábban elfogadott nézetet, miszerint Jojákimot i.e. 598-ban hurcolták fogságba, Jeruzsálem pedig i.e. 587-ben esett el.

Az utóbbi években a Bibliakritika figyelme a fogság alatt és után írt könyvek: Ezékiel, Ezsdrás, Nehémiás felé fordult. Dániel és Eszter könyvéhez hasonlóan, ezeket is hosszú ideig történeti értéküket tekintve hitel nélkülinek tartották.
 
G. Hölscher azt írja az 1924-ben Ezékielről írott könyvében, hogy addigra már csaknem minden prófétai könyv a Bibliakritika kése alá került Ezékiel kivételével, tehát legfőbb ideje volt, hogy sorra kerüljön. Az Ezékiel könyvére vonatkozó legszélsőségesebb véleményt Prof. C. C. Torrey, a Yale Egyetem tanára képviselte, azt állítván, hogy későbbi korokban létrejött, képzelet szülte, történetileg pontatlan mű. Korábban hasonló módon nyilatkozott Ezsdrás és Nehémiás könyvéről is. és tudós társai még Jeruzsálem Nabukodonozor általi elfoglalását is mesének tartották. Jeruzsálem pusztulásának megkérdőjelezése egyúttal a babiloni fogság, valamint a Círusz idején történt hazatérés kétségbevonását jelentette. Az utóbbi évek felfedezései azonban megcáfolták e nézeteket.
 
Lákis, Debír és más júdeai városok ásatásai azt mutatják, hogy ezeket a településeket Nabukodonozor napjaiban teljesen lerombolták; nem ismeretes, hogy Bármelyiket is folyamatosan lakták volna a fogság évei alatt. Jojákim király nevével ellátott pecsétlenyomatokat találtak Debírben és Béth-Semesben, melyek igazolják ennek a rövid ideig (3 hónap) uralkodó királynak a létezését.
 
Ezenkívül sok ékírásos agyagtáblát találtak Nabukodonozor babiloni palotájának romjai között, melyeket közvetlenül a II. világháború előtt fejtettek meg. Prof. Ernst F. Weidner arra az eredményre jutott, hogy ezek az uralkodó raktáraiból az idegen alkalmazottaknak és a Babilonban száműzetésben tartózkodó királyi személyeknek folyósított ellátmányról szóló feljegyzések, melyek többek között említést tesznek Jojákimról, Júda királyáról és öt fiáról, és azok zsidó származású házitanítóiról, akiknek olajat és bort vételeztek. Ez azt bizonyítja, hogy Jojákim király fogoly volt Babilonban abban az időben, mikor ezeket a táblákat írták (i.e. 592-ben és utána). E felfedezés kapcsán Albright professzor a következőt mondja: "Az utóbbi időben talált leletek megerősítették mind a Krónikák könyve korai keletkezését (kb. i.e. 400), mind a szerző gondosságát, amellyel összegyűjtötte anyag t a rendelkezésére álló régebbi könyvekből, dokumentumokból és a szájhagyományból..."
 
Palesztina eddig nem kényeztetett el bennünket ókori írásos emlékekkel. Nemrég azonban napfényre került 21 levél, melyeket törött cserépedények darabjaira írtak. Ezek a levelek a hadsereg egyik parancsnokának jelentéseit tartalmazzák, aki Nabukodonozor serege ellen harcolt Júda királyságának utolsó napjaiban. Az egyik levél azt az üzenetet tartalmazza, hogy írója és katonái még mindig figyelik Lákis jeladásait, de Azekáét már nem látják. Ezt a levelet azokban a tragikus napokban írták, amikor Jeremiás azt mondta (34:7): "A babiloni király serege pedig vívja Jeruzsálemet és Júdának minden város t, amelyek megmaradtak, tudniillik Lákist és Azekát, mert a Júda városai közül csak ezek maradtak meg, mint erősített városok."
 
Ugyanezek a levelek hivatkoznak egy prófétára, aki közismert lehetett, mert nevének megadása nélkül egyszerűen csak mint "a prófétát" említik. Számos tudós úgy gondolja, hogy Jeremiásról van

szó, különösen azért, mert a tiszt jelentéseiből kitűnik, hogy az illető próféta Jehova hűséges szolgája volt.
 
Az egyik levél érdekes párhuzamot mutat Jer. 38:4 versével, mert csaknem ugyanúgy beszél a fejedelmekről, mint ahogy a fejedelmek beszéltek Jeremiásról a Biblia szerint. A fejedelmek azzal vádolták őt, hogy "megerőtleníti a vitézek kezeit, akik megmaradtak a városban és az egész nép kezeit, hogy efféle szókat szól nékik", amikor Jeremiás azt tanácsolta, hogy hódoljanak meg a babiloni királynak és hagyják abba az értelmetlen ellenállást. Ebben a cserépdarabra írott levélben a hadsereg parancsnoka írja elöljárójának a levéllel kapcsolatban, amit a fejedelmek küldtek: "Könyörgök olvasd el! És íme a fejedelmek szavai nem jók, [minthogy] gyengítik kezeinket [és elerőtlenítik a férfiak] kezeit, akik ismerik a tartalmát".
 
Az ezekben a levelekben, valamint királyok, Jeremiás és kortársai könyveiben használt héber nyelv hasonlósága minden kétséget kizár szerzőségükre, illetve szövegépségükre vonatkozóan.
 
A 21 levél ezenkívül sok személynevet is említ, olyanokét, akik a júdeai királyság utolsó hónapjaiban éltek. Ezeknek a neveknek a nagy többsége Jehova nevével kapcsolatos, ahogy a Jeremiás név vége is az Isten nevének rövidítése. Ez a tény világosan mutatja a jósiási reform befolyását. A bálványimádást kiirtották, a pogány isteneket száműzték az országból. Ezekből a 40 évvel Jósiás reformja után írt levelekből jól látható az a nagy változás, mely Júdában vallási téren bekövetkezett. Éles ellentétben állnak az Akháb idejéből, Samáriából származó dokumentumokkal, melyek mint említettük azt mutatták, hogy nagyjából ugyanannyi Baállal kapcsolatos név volt akkoriban, mint ahány Jehováét tartalmazta. A lákisi levelekben a nevek egyike sem utal idegen istenségre. Csak Júda igazi Istene, Elóhim és Jahve nevét találjuk ezekben a feljegyzésekben.
 
Ugyanebből a korból származik egy papiruszra írt arámi nyelvű levél, melyet néhány évvel ezelőtt Egyiptomban találtak. A levelet Adon, Askelon királya írta Hofra fáraóhoz, ahhoz az egyiptomi királyhoz, aki eredménytelenül kísérelte meg az ostromlott Jeruzsálem felmentését (Jer. 37:5-7). Ebben a levélben Adon király értesíti a fáraót, hogy a babiloni hadsereg Palesztina partvidékén dél felé nyomul és már elérte Afeket. Azonnali segítséget kér Egyiptomból, hogy ellenállhasson.
 
A palesztinai uralkodó esete, aki Sedékiás királyhoz hasonlóan hallgatott Egyiptom hamis ösztönzésére, és fellázadt babiloni főura ellen, segít megértenünk, milyen rettenetes csalód s ébredhetett Jeremiás kortársaiban az egyiptomi hadsereg tétlensége láttán. Ez a levél is mutatja, milyen pontosan teljesedtek Jeremiás próféciái, amelyekkel a Júda körül lakó népeket intette, hogy szolgáljanak hűségesen Nabukodonozornak, és figyelmeztette őket, milyen rettenetes következményekkel járna, ha a babiloni király ellen lázadnának (Jer. 27:2-11).
 
Ez a dokumentum ráadásul egy korai példája az arámi nyelven írt diplomáciai leveleknek, és mint ilyen, nagy meglepetést keltett a tudósok körében. Senki sem gondolta volna, hogy egy filiszteus király az i.e. VII. század végén arámi nyelven írt Egyiptom királyának. Mivel ez a levél ugyanabból a korból származik, mint amelyben Dániel könyvének arámi nyelvű fejezeteit írták, nagyon nagy fontossággal bír a Biblia kutatói számára. Volt idő, mikor Dániel és Ezsdrás könyveit hevesen támadták, azt állítva, hogy későbbi eredetűek, mivel arámi nyelvű részeket tartalmaznak. Ma már azonban a tények ismeretében senki sem érvelhet ezzel, ugyanis az Egyiptom különböző részeiben talált i.e. V. századból származó arámi nyelvű dokumentumok az ellenkezőjét bizonyítják.
 
Belsacár király "újrafelfedezése" a Bibliai vonatkozású régészet újabb dicső fejezetét jelenti. Belsacár személye korábban csak Dániel könyve 5. fejezetéből volt ismert, sohasem említette sem görög szerző, sem más, időszámításunk előtti korból származó, Biblián kívüli forrás, kivéve Báruk könyvét, a Dániel könyvén alapuló apokrif iratot. Ezért aztán a Dániel könyvét védelmező magyarázók számára még száz évvel ezelőtt is nehéz feladat volt Belsacár király személyének történelmi azonosítása. Néhányan úgy gondolták, hogy õ volt Nabonidész, mások szerint ez csak Evil-Merodáknak, Nabukodonozor fiának egy másik neve. Amikor ismertté váltak a Babiloni Birodalom utolsó éveiből származó ékírásos táblák, a babiloni trón utolsó várományosaként előbukkant a rég ismeretlenségbe veszett Belsacár név is. De hogy ki is volt õ valójában, csak akkor derült ki, amikor R. P. Dougherty összegyűjtötte az összes Belsacárt és Nabonidészt említő szöveget. Dougherty tanulmánya (Nabonidus and Belshazzar, 1929) Dániel könyvét történelmi vonatkozásaiban támasztja alá. Kiderül belőle, hogy Nabonidész, uralkodása 3. évében fi t, Belsacárt tette királlyá, õ maga pedig az arábiai Témába távozott, ahol több évet töltött. Ezalatt Belsacár uralkodott az egész Babiloni Birodalom fölött, egészen annak bukásáig. Dougherty arra a következtetésre jutott, hogy a szóban forgó ékírásos táblák mellett Dániel könyve 5. fejezete a legpontosabb, leghitelesebb forrás Babilon utolsó napjairól.
 
P. H. Pfeiffer professzor, aki szerint Dániel könyvét nem az i.e. VI. században írták, hanem a makkabeusi korban, most zavarban van. Nem tudja megérteni, hogyan lehetnek Dániel könyvének olyan pontos értesülései Belsacár személyéről, amikor az ókori világ teljesen elfelejtette ezt a királyt, annyira, hogy egyetlen görög szerző sem említi. Ezért a következő kijelentést teszi: "Valószínűleg sohasem fogjuk megtudni, honnan tudta szerzőnk..., hogy Belsacár akit csak a babiloni feljegyzések, Dániel könyve és Báruk 1:11 említ (mely utóbbi Dániel könyvén alapszik) -, királyként uralkodott, amikor Círusz i.e. 538-ban elfoglalta Babilont."
 
Számunkra, akik hisszük, hogy Dániel könyvét az i.e. VI. században írták, ez nem probléma, de a tudós, aki nem akarja feladni kritikus gondolkozását, nem értheti, hogyan lehetett olyan hólértesült a 300 évvel korábbi történelmi eseményekről a makkabeusi kor embere, akinek már nem állt rendelkezésére megbízható forrásanyag arról a korról.
 
A történészekhez hasonlóan még mindig nem tudjuk kortárs feljegyzésekkel igazolni a méd Dáriusz (Dán. 5:31; 6:1; 9:1; 11:1) létezését; sem kideríteni, milyen szerepet játszott a Babilon elestét követő napokban. Azonban tekintettel arra, hogy az utóbbi időben Dániel könyvének oly sok homályos és látszólag történelmietlen részlete igazolódott, számomra nem kétséges, hogy teljesen megbízhatunk a könyv történelmi hűségében. A méd Dáriusz létezésének megoldatlan problémája a legkevésbé sem zavar. Néhány évtizeddel ezelőtt hasonló nehézségek voltak Belsacárral kapcsolatban is, és mostanra megoldódtak. Dániel könyve még hátralévő kérdéses részeire Bármikor fényt deríthet egy újabb felfedezés.

A fogság utáni korral kapcsolatos problémák többnyire kisebb jelentőségűek, és ehhez mértek a Júda Babilonból visszatérésére és nemzeti újjáépítésére vonatkozó régészeti felfedezések is. Az alábbiakban leírtak nagyon jelentéktelennek tűnhetnek önmagukban, de alátámasztották a Biblia látszólag anakronisztikus, kitaláltnak tűnő kijelentéseit, és ezáltal a Biblia szavahihetőségét támadó tudósok érveit döntötték meg.
 
Mindig nehéz volt megmagyarázni, hogyan használhatták a Dárikot mint pénzegységet Círusz korában, ahogy azt Ezsdrás 2:69 említi. Történészek szerint a "Dárik" szó nem vonatkozhat másra, mint arra az aranypénzre, melyet I. Dáriusz hozott forgalomba. Ha Ezsdrás 2:69-ben erről a Dárikról lenne szó, akkor azt kellene feltételeznünk, hogy Ezsdrás könyvének írója rosszul ismerte Círusz korát, és könyvében a zsidók az idő tájt tulajdonképpen még nem létező pénzrendszert használnak. Ez a kérdés is megoldódott az utóbbi években: W. F. Albright és O. R. Sellers 1931-ben feltárta Bethzur ókori várost Palesztínában, és megtalálta azt a pénzérmét, amit Palesztina területén a korai perzsa korban használtak. Ez pedig a görög ezüstpénz, az ún. attikai drachma. A Bibliai elbeszélés egy újabb kicsiny részlete bizonyult hitelesnek. (Az Ezsdrás 2:69-ben szereplõ szó az angol Bibliában "dram", tehát a fenti felfedezés azt igazolta, hogy a "dram" szó nemcsak az ismert perzsa Dárikkal azonosítható, hanem az abban az időben a héberek lakta területeken még használatos görög drachma az a pénznem, amire a "dram" utal.)
 
Nagyon kevés tudós volt hajlandó Eszter könyvének történelmi értéket tulajdonítani, hitelességét elfogadni. Még a fundamentalisták közül is sokan bizonytalanok voltak abban, hogy a könyvben a valóságban is megtörtént dolgokat jegyeztek le. Azt ugyan nem tudjuk bizonyítani, hogy Eszter története történelem, de tény, hogy Súsa (a Bibliai Susán) feltárása bizonyította: Eszter könyve írójának nagyon jól kellett ismernie magát a susáni palotát, csakúgy, mint a perzsa udvar szokásait és rendjét, mivel a könyvben leírt körülmények feltűnően megegyeznek a közelmúlt régészeti kutatásainak eredményeivel. Néhány tudósra nagyon mély benyomást tett ez a tény, és elismerik, hogy csak olyan valaki írhatta le ilyen korhűen a történetet, aki közvetlenül ismerte a királyi palotát.
 
A történetből ráadásul az is kitűnik, hogy az I. Xerxész (Ahasvérus) uralkodásának utolsó szakaszában élő zsidókat a perzsák kedvez bánásmódban részesítették. Ezt a következtetést, melyre Eszter könyve alapján juthatunk, az a kereskedelmi levéltár is alá támasztotta, melyet évekkel ezelőtt Nippur városában talált a Pennsylvaniai Egyetem expedíciója. A nagy nippuri üzletház, a "Murashu és Fiai" bankárok, ingatlanügynökök, alkuszok és kereskedők vállalkozása volt. Terjedelmes, több ezer dokumentumból álló irattáruk maradt ránk az I. Artaxerxész és II. Dáriusz uralkodása alatt folytatott tevékenységükről. Ezek az üzleti okmányok számos zsidó nevet tartalmaznak, olyan Izraelitákét, akik kapcsolatban álltak ezzel a híres alsó-Mezopotámiai üzletházzal. A feljegyzésekből kitűnik, hogy ezek a zsidók jelentős összegeket adtak kölcsön, nagy földbirtokok urai voltak, nagy értékű  árucikkekkel kereskedtek, vámszedők és a kerületek kormányzói voltak. A dokumentumokból nyilvánvalóan látszik, hogy Artaxerxész uralkodását megelőzően a zsidók meggazdagodtak és elnyerték a perzsák jóindulat t, ami arra utal, hogy ezt megelőzően történnie kellett valaminek, ami aztán ilyen kedvező viszonyokat teremtett számukra száműzetésük országában. Ezek a körülmények ugyanakkor arra is magyarázatot adnak, hogy miért talált Ezsdrás akkor olyan mérsékelt lelkesedésre a még Mezopotámiában élő zsidók körében, amikor hívta őket, hogy térjenek vissza igazi, de romokban heverő otthonukba. Ilyen módon, bár csak közvetve igazoltnak tekinthetjük Eszter történetét.
 
Eszter könyvének történelmi hűségét azonban legjobban egy, a Berlini Múzeumban nemrég felfedezett ékírásos tábla támasztja alá. A. Ungnad professzor a II. világháború idején, ezeken a táblákon dolgozva egy szövegre bukkant, mely szerint egy Marduka nevű férfi a Márdokeus név babiloni  átirata magas állami tisztséget töltött be Susánban Xerxész uralkodása alatt. Rangja "sipir" arra utal, hogy befolyásos tanácsadó volt. Albright professzor, aki 1948-ban felhívta a figyelmemet erre a felfedezésre, akkor azt mondta, hogy korábban egyáltalán nem hitt Eszter könyvének történelmi hűségében, de ez a felfedezés meggyőzte arról, hogy a könyvben tárgyalt eseményeknek valós magja kell, hogy legyen. Ha csupán kitalált történet lenne, hogyan találhatnánk egy befolyásos állásban lévő férfit, akinek ugyanaz a neve, mint a Bibliában, nevezetesen Márdokeus, ugyanott, Susán városában, és pontosan abban az időszakban, melyben a Biblia szerint is élt!
 
Sem a Biblia feljegyzéséből, sem más forrásból nem áll rendelkezésünkre bizonyíték, ami arra mutatna, hogy Xerxész idejében (i.e. 486-465) az Eszter könyvében említetten kívül más Márdokeus nevű zsidó személy is közismert lett volna. Amikor ez az ember "naggyá lett" a Perzsa Birodalomban élő "zsidók között, kedvessé az õ atyjafiainak sokasága előtt" (Eszter 10:3), neve népszerűvé vált a zsidók körében, sok szülő adta gyermekének. A "Murashu és Fiai" üzletház I. Artaxerxész idejéből (i.e. 465-424) származó feljegyzéseiben 61 zsidó személy nevével találkozunk. Különösen érdekes, hogy a 61 név 60 különböző személyre vonatkozik, és ezek közül 6 különböző zsidó viselte a Márdokeus nevet. Szemmel láthatólag valamennyien röviddel az Eszter könyvében feljegyzett események után születtek. Egy kicsit később újra csökken a név népszerűsége, ami abból látszik, hogy a 46 zsidó név között, melyeket ugyanennek a cégnek a II. Dáriusz király (i.e. 424-405) idejéből származó feljegyzései említenek, már nem találunk Márdokeust. Ezekből a kereskedelmi dokumentumokból sok más következtetést is levonhatunk, de a fenti néhány megfigyelés is elegendő annak bemutatására, milyen sok közvetett és közvetlen bizonyíték igazolja a Biblia egyik leghevesebben támadott könyvét.
 
A Nehémiás könyve első két fejezetében leírtak arra utalnak, hogy a zsidók a fogságban is saját naptárukat használták. Bár  átvették a babiloni hónapneveket, de megtartották saját ősztől-őszig számított polgári évüket, és nem használták a tavasztól-tavaszig tartó babiloni polgári évet. Nehémiás könyve 1:1 és 2:1 verseiből tudjuk, hogy a zsidó naptár szerint a perzsa király egy adott uralkodási évében Kislev hava megelőzte Nisán hónapot. Mielőtt az ékírásos forr sok fényt derítettek a babiloni és perzsa királyok uralkodásának idejére, a tudósok Ptolemaiosz számításait vették alapul ennek megállapítására. Nehémiás 1. és 2. fejezetét, valamint Ptolemaiosz királylistáját alapul véve a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy az Ezsdrás 7. fejezetében leírt események I. Artaxerxész király 7. évében, azaz i.e. 457-ben történtek.
 
Száz évvel ezelőtt senki sem vitatta ezt a dátumot. A helyzet azonban megváltozott, amikor ókori feljegyzésekből megtudtuk, hogyan számították a perzsák királyaik uralkodási éveit. Mivel úgy tűnt, hogy Artaxerxész első éve i.e. 464 tavaszán kezdődött és 463 tavaszán ért véget, hetedik éve pedig 458 tavaszán kezdődött és i.e. 457 tavaszán ért véget, az Ezsdrás 7. fejezetében leírt események a legtöbb tudós szerint az i.e. 458-as évben játszódtak le. Gyakorlatilag csak néhányan ragaszkodtunk az i.e. 457-hez mint I. Artaxerxész rendelete hatályba lépésének évéhez, érvelésünket főként Neh. 1:1 és 2:1 kijelentéseire alapozva, amelyek azt mutatják, hogy a zsidók az éveket másként számolták, mint a perzsák.
 
Az i.e. V. században használt zsidó naptár rekonstruálása nehéz feladat volt. Szerencsére nagy számban találtak arámi nyelvű papiruszokat 40 évvel ezelőtt Felső-Egyiptomban, a Nílus Elephantine nevű szigetén. Ezek a feljegyzések, melyek egy i.e. V. században élt zsidó közösségből származnak, jelentősen bővítik az akkor élt zsidók társadalmi, vallási viszonyaira vonatkozó ismereteinket. Tovább  azt is bizonyítják, hogy az Ezsdrás és Eszter könyvében található hasonló dokumentumok is hitelesek. A papiruszok nagy része keltezett, sőt néhányon kettős keltezés található: a hivatalos egyiptomi és a zsidók között használatos arámi. Sok tudós dolgozott a kettős keltezések egyeztetésén, de nem tudták megoldani a felmerülő problémákat. Közülük többen is azt hiszik, hogy a zsidók ugyanúgy számították az éveket, mint a babilóniaiak, de nem tudják megmagyarázni, hogy a dátumok többsége akkor miért nem egyezik.
 
Dr. Lynn H. Wood azzal a feltevéssel kísérelte meg összhangba hozni a kettős dátumokat, hogy az elephantinéi zsidók Nehémiáshoz hasonlóan saját naptárrendszerüket követték, Bár ez nem volt összhangban a babilonival, amelyet a perzsák is  átvettek és használtak.
 
Az addig rendelkezésre álló anyag azonban nem volt elég pontos annak eldöntésére, hogy a zsidók a naptári elv számítását ősztől kezdték-e az i.e. V. század folyamán. Ugyanis az Elephantinéban talált papiruszok mindegyike az évnek olyan részéből származik, hogy sem a tavasztól-tavaszig, sem az ősztől-őszig terjedő időszámítást nem zárják ki. A közelmúltban azonban további 14, ugyanarról a zsidó településről származó papiruszt találtak. Ezek most a Brooklyn Museumban vannak, és néhány hónap múlva kerülnek a nyilvánosság elé. Közülük 11-nek van kettős keltezése, és egyikük azt a rég várt bizonyítékot nyújtotta, hogy az Elephantinéban élő zsidók ősszel kezdték polgári évüket, és a perzsa királyok uralkodási éveit is saját, ősztől-őszig terjedő naptáruk alapján számították. H l s köszönet illeti meg Emil G. Kraeling professzort és Mr. John D. Cooneyt, a Brooklyn Museum munkatársait, akik megengedték, hogy ezt a felfedezést közzétegyem még a szövegek publikálsa előtt.
 
Ez a lelet tényleges bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy helyesen járunk el, amikor az Ezsdrás könyve 7. fejezetében leírt eseményeket az i.e. 457-es év történéseinek tekintjük. Ha Nehémiás a perzsa királyok éveit ősztől-őszig tartó évek szerint számolta, és az Egyiptomban élő zsidók is ugyanezt tették, teljesen indokolt a feltételezés, hogy Ezsdrás sem tért el ettől, hanem ugyanezt az elvet követte.
 
A közelmúlt más felfedezései révén közelebbről is megismerhetjük Nehémiás három nagy ellenségét, akik munkáját annyira hátráltatták: a Samáriai Szanballatot, az ammonita Tóbiást és az arab Gesemet (Neh. 2:19).
 
Szanballatról az egyik elephantinéi arámi nyelvű papirusz beszél, mint a perzsa tartomány, Samária kormányzójáról II. Dáriusz idejében. Ez magyarázatot ad arra is, miért volt olyan különösen veszélyes ellenfele a zsidóknak, és hogy Nehémiás miért nem hagyhatta egyszerűen figyelmen kívül az õ ellenségeskedését. A Biblia feljegyzéseiből nem derül ki, hogy õ volt Samáriának, a Júdával szomszédos perzsa tartománynak a hivatalos kormányzója. Nehémiás emlékiratainak akkori olvasói ezt jól tudták, így nem volt szükséges külön is említeni, nekünk azonban nem volt tudomásunk erről a tényről. Mióta tudjuk, hogy milyen befolyásos ember volt, számunkra is érthetőbb, hogy Nehémiásnak határozottan és diplomatikusan kellett eljárnia, hogy munkáját egy ilyen félelmetes ellenség szeme láttára bevégezhesse.
 
Az ammonita Tóbiás egy nagyon híres ammonita család feje volt, és palotájának romjai még ma is láthatók Észak-Jordániában. Az egyiptomi el-Fajjúm közelében talált Zénón-papiruszok, melyek a ptolemaidák korából származnak, úgy említik Tóbiás családját, mint akiknek kiterjedt kereskedelmi kapcsolataik vannak Egyiptommal. Ismét csak azt láthatjuk, hogy Nehémiás másik ellenfele is több volt, mint egy szomszédos ország közönséges polgára. Befolyásos körökhöz tartozott, akik nem szívesen látták, hogy Júda újra erős nemzetté válik.
 
Az arábiai Gesemet is sikerült azonosítani egy i.e. V. századból, Arábiából származó midiánita felirat révén.
 
A bizonyítékoknak ez a gyarapodása azt eredményezte, hogy több tiszteletet tanúsítanak az Ószövetség iránt napjainkban, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Aki az Isten ihletett Igéjébe vetett hittel tanulmányozza a Bibliát, örül ezeknek a fejleményeknek.

Krisztus azt mondta a második eljövetelét megelőző eseményekre vonatkozó nagy beszédében: "Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak" (Mt. 24:35). Ezek a szavak kiállták az évszázadok próbáját.
 
 A Bibliakritika fénykorában a századforduló körül a legtöbb tudós élvezettel javítgatta a Biblia szövegét, amit alapjában véve megbízhatatlannak tartott. A Septuaginta [az Ószövetség legrégibb görög fordítása] és más ókori fordítások segítségével, valamint egy kis leleményesség és ügyesség felhasználásával a Biblia szövegét úgy átdolgozták, hogy az eredeti sok esetben felismerhetetlenné vált.
 
Minden teológus fő feladatának tekintette, hogy azonosítsa az Ószövetség könyveinek forrásait és szerzőit. Köztudott, hogy a Bibliakritika nem Mózest tekinti Mózes öt könyve szerzőjének. Tulajdonképpen az az uralkodó nézet, hogy az Ószövetség könyveinek többségét közvetlenül a babiloni fogság előtt, alatt, illetve után írták. A Bibliakritika aranykorában kiadtak olyan Bibliákat, melyekben az egyes Bibliai könyvek, különböző szerzőknek tulajdonított szakaszait különböző színekkel jelölték a nyomtatásban. Ilyen ún. "szivárványos" Bibliák a XIX. század folyamán, valamint a XX. század elején voltak divatban.
 
Jól ismert tény, hogy Ésaiás könyvét ízekre szedte a Bibliakritika, két vagy három "Ésaiást" különböztetve meg. Dániel könyvéről természetesen kijelentették, hogy a makkabeusi korban írták, a Prédikátor könyvét pedig még később. Az Ószövetségnek csak nagyon kevés könyve kerülte el a "tudományos boncolást". Arról, hogy milyen önkényesen végezték ezt a munkát, bárki meggyőződhet, aki az Ószövetség egy adott könyvéről szóló két-három kritikai művet összehasonlít. Ebből majd kitűnik, hogy ezek a szerzők a szöveg egyes részeit nem tekintik hitelesnek, saját elképzelésük szerint javítják és "tisztogatják", mindezt anélkül, hogy bármelyik kettőnek a véleménye megegyezne a szöveg torzulására, illetve keletkezésére nézve. Olyan szakaszokat, melyeket az egyik tudós későbbi eredetű szerkesztői kiegészítéseknek tart, a másik az eredeti szöveg részének tekinti, és bárhol kezdi is javítgatni két tudós ugyanazt a szövegrészt, biztos, hogy különböző eredményre jutnak. Ez megzavarja az olvasót, aki azt hiszi, hogy el kell fogadnia a tudósok véleményét, tekintettel azok tudományos felkészültségére és tekintélyére. Ahelyett, hogy az ilyenfajta tudományos tevékenység értékét vonná kétségbe, a Biblia szövegének megbízhatóságába vetett hite rendül meg, és már nem erény a szemében, ha valakinek az Ószövetségre alapozott meggyőződése van.
 
Az újszövetség tudósai sem akartak lemaradni ószövetségi kollégáik mögött, és bár később fogtak a Bibliakritika műveléséhez, nem kisebb buzgalommal és elszántsággal láttak munkához. Félretéve minden, az újszövetség könyveinek apostoli szerzőségére vonatkozó hagyományos nézetet, nekiláttak az "igazi szerzők" felkutatásának. A kritikai tudomány csúcspontját Ernest Renan és D. Friedrich Strauss könyvei jelentették, akik Jézus élettörténetét csupán regénynek tekintették. Néhányan még Krisztus létezésének történelmi tényét is vitatták. Volt idő, mikor Pál 3 levelén kívül minden más könyvet - evangéliumokat, leveleket, Jelenések könyvét apokrif iratnak tekintettek.
 
Ilyen  állapotok uralkodtak a legtöbb európai protestáns egyetemen 1840-ben, amikor Konstantin Tischendorfot, egy fiatal konzervatív szemléletű tudóst a lipcsei egyetem professzorává neveztek ki. Tanulmányai folyamán arra a meggyőződésre jutott, hogy az újszövetségi kutatásokban leginkább egy, az addig ismertnél régebbi kéziratra lenne szükség. Akkoriban a reformáció kora óta használatos 'Textus Receptus' volt a legrégibb ismert kódex, amely viszont meglehetősen kései és pontatlan kéziratokon alapult. Tischendorf élete feladatának tartotta a legrégebbi létező újszövetségi kézirat felkutatását és kiadását, azt remélve, hogy ilyen módon igazolni lehetne, hogy a Biblia szövege lényeges eltérések, változások nélkül maradt fenn Krisztus és az apostolok idejétől napjainkig. Meg is valósította tervét: tulajdonképpen többet tett az újszövetség szövegéért, mint bárki más az apostolok korától fogva. Amikor munkához látott, csak egy i.sz. V. századból származó kézirat, a Codex Alexandrinus volt ismert, minden más újszövetségi kézirat sokkal későbbi eredetű. Tehát több mint háromszáz éves volt az űr az utolsó apostol halála és a legkorábbi újszövetségi kézirat között. Tischendorf minden eszközzel csökkenteni akarta ezt a távolságot, és hozz látott a Párizsban őrzött és csaknem olvashatatlan Codex Ephraemi másol s hoz. Végigcsinálta, amire õ előtte senki nem volt képes: két éven keresztül dolgozott szorgalmasan, türelemmel a kéziraton, és szeme világát sem kímélve (ami látása jelentős romlás hoz is vezetett ebben az időben), lemásolta és kiadta a szöveget, mely ugyanabból a korból származik, mint a Codex Alexandrinus.
 
Mivel a Vatikán akkoriban még nem volt hajlandó hozzáférhetővé tenni értékes kézirat t, az ún. Codex Vaticanust, Tischendorf a Közel- Keletre utazott, hogy ősi kéziratok után kutasson kolostorok és templomok könyvtáraiban. A történet közismert, nem kell újra elismételnünk, hogyan mentette meg a Codex Sinaiticust a Sínai-hegynél épült Szent Katalin-kolostorban a szemétkosárból, épp mielőtt elégették volna, mint értéktelen régi könyvet. Háromszor utazott erre a helyre 1844 és 1859 között, míg végül sikerült Európába hoznia ezt a híres kéziratot.
 
Tischendorf több mint száz könyvet adott ki élete folyamán, melyek közül sok pusztán a Biblia szövegének közzététele. Elégedetten tekinthetett vissza munkájára, amelynek alapján a hozzá  hasonló meggyőződésű tudósoknak sikerült meggyőzni koruk kritikus szemléletű teológusait, hogy az újszövetség szövege több bizalmat érdemel, mint amennyire korábban méltatták. Amikor 1874-ben vakon meghalt, már csak három újszövetségi könyv apostoli szerzőségét vitatták, a többit általánosan elfogadták a Bibliakutatók.
 
Tischendorf munkássága az apostolok halála és a korai kéziratok közötti űrt kb. 200 évre csökkentette. Ezután következett az a korszak, amikor Egyiptomban görög nyelvű papiruszok százai és ezrei kerültek napvilágra, melyek között sok volt az ősi Bibliai kézirattöredék, néhány az i.sz. III. századból való. Ezek olyan bőséges nyelvi anyagot jelentenek számunkra, hogy segítségükkel jobban megérthetjük a görög újszövetség szövegét, mint azelőtt.
 
A legnagyobb jelentőségű újszövetségi vonatkozású felfedezés az ún. Chester Beatty-papiruszok egyiptomi felfedezése volt, melyek a négy evangélium és az Apostolok cselekedetei részleteit, tovább  Pálnak tíz csaknem teljes levelét és Jelenések könyvét tartalmazz k. Ezeket az i.sz. III. évszázad elején írták, és az újszövetségnek olyan szövegét őrizték meg a számunkra, amely száz évvel közelebb áll az eredeti kéziratokhoz, mint ami korábban birtokunkban volt. Tehát az eredetiek és a kéziratok közötti távolság valamivel több, mint száz évre zsugorodott, így nagyon közel jutottunk a közvetlenül az apostolok kezéből kikerült könyvekhez. Ezek a kéziratok is azt erősítették meg, amit a konzervatív tudósok egész idő alatt hittek: semmilyen jelentős változás nem történt a Biblia szövegében az idők folyamán, és a kéziratok közötti eltérések helyesírási, nyelvtani hibák, illetve olyan jellegű hibák, melyeket általában elkövetnek, ha a könyveket kézzel kell másolni évszázadokon át.
 
János evangéliuma volt az egyik általánosan el nem fogadott könyv. Az újszövetség tudósainak nagy része olyasvalakinek tulajdonította ezt az evangéliumot, aki az i.sz. II. század közepén élt, tehát nem János apostolnak. Ezt a téves feltevést először egy ismeretlen szerző evangélium-töredéke ingatta meg, amely a második század első feléből származik, és a negyedik evangéliumból vett idézeteket tartalmaz. Ez a felfedezés azt bizonyítja, hogy az i.sz. II. század első felében János evangéliuma már ismert volt Egyiptomban. Amikor 1935-ben ezt a töredéket megjelentették, a tudósok belátták, hogy felül kell vizsgálniuk János evangéliumával kapcsolatos álláspontjukat.
 
Csak néhány hét telt el, és egy másik, még szenzációsabb leletre bukkantak, mely bizonyította, hogy János evangéliumát az apostoli korban írták. A manchesteri John Rylands Könyvtárban egy kicsiny papiruszdarabkát találtak, melyen János 18. fejezetének néhány verse olvasható. A szakértők egyetértenek abban, hogy a már néhány éve a könyvtár tulajdonában lévő papiruszdarabkát Egyiptomban írták, ahol találták is -, éspedig az i.sz. II. évszázad elején, így ez a létező legkorábbi újszövetségi kézirattöredék. Ha tehát az i.sz. II. század elején János evangéliumát már ismerték és másolták Egyiptomban, ez azt jelenti, hogy bizonyos ideje már forgalomban kellett hogy legyen. Ahhoz, hogy Kis-Ázsiából, ahol a hagyomány szerint írták, a Nílus menti országba jusson, időre volt szükség. Ezért aztán logikus a következtetés, hogy ezt a Bibliai könyvet az i.sz. I. század fordulója előtt, azaz az apostoli korban írták. A felfedezés óta már olyan híres tudósok is, mint Deissmann, Dibelius, Kenyon és Goodspeed úgy nyilatkoztak, hogy a negyedik evangélium az apostoli korból származik.
 
Minden bizonnyal a gondviselés műve, hogy az újszövetség jelenleg birtokunkban lévő legkorábbi kézirattöredéke épp egy vitatott könyvből származik, és nem egy olyanból, amelyet az egész tudós világ elfogad. Ha ez a töredék a Római levél egy részletét tartalmazta volna, csupán erkölcsi értéke lenne, mert csak azt bizonyítaná, amit egyébként is mindenki vall, hiszen a kritika sem kérdőjelezi meg Pál szerzőségét a Római levelet illetően. Csak egyetlen más felfedezés vetekedne a John Rylands' Könyvtár János-töredékével, éspedig Péter második levelének egy korai kézirata, vagy annak részei, mivel ennek a könyvnek az apostoli szerzőségét még mindig erősen vitatják az újszövetség tudósai.
 
Az utóbbi száz év kézirat-felfedezései alaposan megszégyenítették a Bibliakritikát az Újszövetség vonatkozásában. Ószövetségi kéziratok azonban nem kerültek napvilágra. Közismert volt a zsidóknak az a századokon át gyakorolt szokása, hogy az elhasználódott, hiányos Biblia tekercseket elföldelték, így aztán senki sem remélte, hogy valaha is a már birtokunkban lévőnél régebbi ószövetségi kéziratot találunk.
 
Több évvel ezelőtt az Ószövetség valamely részletének héber nyelvű kézirata sem volt ezer esztendősnél régibb, ami azt jelenti, hogy csaknem 1500 éves volt az űr az eredetiek és a birtokunkban lévők között. Az Ószövetség tudósai lemondással vették tudomásul, hogy nem lehetnek olyan szerencsések, mint újszövetségi kollégáik.
 
A kritikusok azt állították, hogy sok minden történt az Ószövetség könyveivel az eredetiek és a birtokunkban lévő másolatok között eltelt hosszú évszázadok folyamán, ami 1400-2500 évet jelent, attól függően, melyik könyvről beszélünk. Ezért aztán kritikus tudósok saját véleményüknek megfelelően javítgatták a szöveget, míg a konzervatívok fenntartották meggyőződésüket, miszerint Isten sértetlenül őrizte meg a szöveget egészen a mai napig. Tehát a tudósok egyik csoportja logikai összefüggésekre építette az érveit, a másik a hitre. De egyik sem tudta tudományos bizonyítékkal alátámasztani érvelését.
 
 Egy 1947-ben tett nagy felfedezés gyökeresen megváltoztatta a helyzetet. Maga a felfedezés, melynek nyomán W. F. Albright szerint minden idők legnagyobb jelentőségű kéziratlelete került a kezünkbe, a következőképpen történt:
 
Kecskepásztorok, miközben nyájaikat Júdea kopár, sziklás hegyein, a Holt-tenger északnyugati partja közelében legeltették, egy új üreget fedeztek fel az általuk egyébként hólismert hegyoldalban. Azt gondolták, hogy az ezen a vidéken gyakori földrengések nyomán nyílt fel a sok rejtett barlang egyike. Egy követ dobtak a barlangba, de miután cserépedények törésének hangját hallották, ijedtükben elfutottak. Később, bátorságukat összeszedve visszatértek és átvizsgálták az új barlangot. Néhány jó  állapotban lévő korsót, és sok, vászonba csavart bõrtekercset találtak. A tekercseket Betlehembe vitték, ahol megmutatták mohamedán papjuknak. Asszír kéziratoknak vélvén a leletet, azt tanácsolta a megtalálóknak, hogy adják el a tekercseket a Jeruzsálemi szír kolostornak. Így jutott négy tekercs a Szent Márk-kolostor érsekének kezébe. A maradékot további négy vagy öt tekercset E. L. Sukenik, a Héber Egyetem professzora vette meg.
 
Néhány tudós, akik megnézték a kéziratokat a szír kolostorban, nem hittek a valódiságukban és hamisítványnak bélyegezték a tekercseket, míg1948-ban meg nem mutatták Dr. John C. Trevernek, a Keletkutató Amerikai Intézet ügyvezető igazgatójának. Mikor meglátta a kéziratokat, Treverre nagy hatással volt, hogy azok szemmel láthatóan réginek látszottak. Meg is győződött valódiságukról, miután összehasonlította a Nash-papirusszal, ezzel az i.e. I. vagy II. századból származó héber nyelvű dokumentummal, amely a Tízparancsolatot tartalmazza. Azonnal lefényképezte az összes kéziratot, mert fennállt a veszélye, hogy megsemmisülnek a harcokban, melyek ebben az időben Jeruzsálem körül zajlottak, és rávette a szíreket, hogy helyezzék biztonságba a kéziratokat valahol az országhatáron kívül. Mielőtt a sajtót értesítette volna a felfedezésről, elküldte a felvételeket Baltimoreba Albright professzornak, aki az ókori sémita szövegek egyik legnagyobb szakértője. Én ekkoriban Albright diákja voltam, és sohasem fogom elfelejteni, milyen izgalomba hozott bennünket, amikor 1948 márciusában bizalmasan megmutatta nekünk, diákjainak a képeket. Gyakorlott szeme azonnal felismerte, hogy ezek a kéziratok valódiak, ami időközben igazolódott is.
 
Amikor Jordánia kormánya, melynek területén a barlang található, tudomást szerzett a leletről, expedíciót indított a barlang felkeresésére és feltárására. Mihelyt rábukkantak, G. Lankester Harding és PSre R. de Vaux, két jó képességű régész, nagy gondossággal feltárta a barlangot. A jelek szerint a bennszülöttek már őket megelőzve titokban  átkutatták a barlangot, de a két kutató így is cserépkorsók töredékeinek százait fedezte fel, a valaha szájukat lezáró fedővel és vászondarabkákkal, amelyekbe eredetileg a kéziratokat göngyölték. Néhány száz kisebb kézirattöredéket is leltek. Palesztina párás éghajlata nem kedvez az olyan gyorsan enyészetnek induló anyagoknak, mint pl. a kéziratok, de a barlang, ahol ezeket találták, Júdea csapadéktalan pusztájában van, így tökéletesen száraz hely. Ennek a körülménynek tulajdonítható, hogy a tekercsek viszonylag jó  állapotban voltak.
 
De Vaux professzornak sikerült összeállítani néhányat a közül a negyven nagy korsó közül, melyek töredékeit megtalálták. Ezek mindegyike elég nagy négy vagy öt tekercs tárolására. A barlangból származó korsók közül kettő, mely a barlang első felfedezésekor sértetlen maradt, ma Sukenik professzor tulajdonában van. Egy másik, melyet töredékeiből kellett összeállítani, a Chicagói Egyetem birtokában van. A régészek szerint a korsók vagy az i.e. 61-ben Jeruzsálem római kézre kerülésével véget ért hellén korban készültek, vagy a korai római korban.
 
A barlangban talált korsók nagy száma arra mutat, hogy eredetileg kb. kétszáz tekercset rejtettek el ezen a helyen. Tekintettel arra, hogy csak kb. tíz van meg, és azok sem egyforma  állapotban, önkéntelenül is felvetődik a kérdés: mi történt a többivel azóta, hogy valaki, talán valamikor az i.sz. I. század folyamán iderejtette őket? A barlang állapota adta meg a választ erre a kérdésre. A barlangban talált római főzőedény és lámpa arra utal, hogy betolakodók jártak itt a római korban, akik ennek az ókori könyvtárnak legnagyobb részét magukkal vitték. A tekercstöredékek százai, melyek a barlang feltárásakor napfényre kerültek, azt bizonyítják, hogy valaha egy nagy könyvtárat helyeztek itt biztonságba.
 
Talán sohasem fogjuk megtudni, kik voltak azok az emberek, akik könyvtárukat ebben a barlangban rejtették el minden valószínűség szerint valamelyik római h ború alatt, amikor az egész nemzetet a pusztul s veszélye fenyegette. De valamivel több bizonyítékunk van a későbbi korok betolakodóit illetően, akik elvitték a kéziratok nagy részét. Eusebiustól tudjuk, hogy Origenész egyházatya Hexapla című nagy műve megírás hoz a Zsoltárok egyik ősi kéziratát használta, melyet nemsokkal azelőtt Jerikó közelében egy korsóban fedeztek fel. A barlang feltárását végző első régészek ezért azt gondolták, hogy Origenész vagy egy kortársa fedezte fel a barlangot és vitte el az ott őrzött kéziratok nagy részét.
 
De valószínűbb, hogy a barlangot az i.sz. VIII. század folyamán fosztották ki, ahogy arra Otto Eissfeldt professzor rámutatott, aki a nestoriánus pátriárkának, a szeleukida Timótheusnak egy levelére hívta fel a tudósok figyelmét. Timótheus azt állítja a Jerikóhoz közeli "sziklaházban" felfedezett héber kézírásokról, hogy a zsidók elvitték és tanulmányozták ezeket a tekercseket. nagyon szerette volna tudni, jobban alátámasztják-e a felfedezett kéziratok az újszövetségben található ószövetségi idézeteket, mint az eddig ismert héber szövegek. Ez a kérdés tűzként égett szívében, írja, de nincs megfelelő embere, aki utánajárna az őt érdeklő problémának. Minden bizonnyal ez a felfedezés, amiről Timótheus is hallott, felelős a barlangban eredetileg elrejtett tekercsek többségének eltűnéséért.
 
Noha nagyon sajnáljuk, hogy a valaha a barlangban elhelyezett kéziratok közül soknak nyoma veszett, nagyon hálásak lehetünk, hogy ennyi is ránk maradt. A kéziratok korának megállapítása a tudományos kutatás egyik legfontosabb feladata. Az ősi sémi szövegek néhány kiemelkedő írásszakértője, Albright, Birnbaum, Sukenik és mások a másoló írása alapján az i.e. IV-I. századig terjedő időszakra teszik a kéziratok keletkezésének kor t. A régészek a korsók alapján végeztek kormegállapítást, és mint már előbb említettük, arra a következtetésre jutottak, hogy a korsók nem származhatnak későbbről, mint az i.sz. I. század. Néhány tudós azonban kétségbe vonja a tekercsek ilyen korai származását, és a keresztény korszak, illetve a középkor termékének tekinti őket. Egyikük szerint egyenesen hamisítványok.
 
Időközben tökéletesedett az a tudományos módszer, melynek segítségével szerves anyagok életkora radiokarbon tartalmuk alapján meghatározható. A módszer i.e. 2000-ig nagyon megbízható eredményt ad. Lankester Harding, a Jordán Királyság Régiségtani Intézetének igazgatója, aki a barlang feltárásában is részt vett, Amerikába küldött egy mint t a tekercsek vászon csomagolóanyagából, tudományos kormeghatározást kérve a "Carbon 14"-es módszerrel. A Chicagói Egyetem Nukleáris Intézete a vizsgálatot elvégezve arra az eredményre jutott, hogy a lelet i.sz. 33-bólszármazik, a hibahatár mindkét oldalon 200 év. Ez azt jelenti, hogy a vásznat valamikor i.e. 168 és i.sz. 233 között szőtték, ami azokat a tudósokat igazolja, akik a tekercseket a Krisztus előtti korra teszik.
 
Most, miután  áttekintettük a kéziratok felfedezésének és magának a barlangnak a történetét, és tudjuk melyik korból származnak a szövegek, térjünk rá  a híres kéziratok leírására.
 
Az első tekercs, melyet Dr. Trever ismert fel, mikor kezébe került, Ésaiás teljes könyvét tartalmazza. Ez a tekercs 1948 tavasza óta nagyon híressé vált. Majdnem tökéletes  állapotban maradt meg, Ésaiás könyve teljes szövegével, az első verstől az utolsóig. Két évvel ezelőtt adták ki, fényképmásolat formájában, modern héber betűkre átírva, így fontosságához illő formában kapták kézhez a Bibliakutatók az értékes kéziratot.
 
Egy másik tekercs Habakuk könyve első és második fejezetének kommentárját tartalmazza, szakaszonként idézve a prófétai könyvet, megjegyzéseket fűzve hozzá. Így tehát birtokunkban van ennek a Bibliai könyvnek is kétharmada, a Krisztus előtti kor szövegformájában. Az egyik tekercs annak a zsidó szektának vagy közösségnek a fegyelmi kézikönyve, melynek az egész könyvtár a tulajdonában volt. Azt, hogy a könyvek tulajdonosai esszénusok vagy valamilyen ismeretlen közösség tagjai voltak, még nem sikerült megállapítani. Egy könyv a zsoltárokhoz hasonló egyházi énekek gyűjteményét tartalmazza. Egy másik "A világosság és a sötétség fiai közti háborút" írja le. Ez esetben sem tudjuk, melyik történelmi h borúra hivatkozik a kézirat. Egy nagyon rossz  állapotban lévő tekercs Ésaiás könyve második felét tartalmazza, tehát ugyanannak a Bibliai könyvnek két kézirata áll a rendelkezésünkre.
 
Az egyik tekercs olyan rossz  állapotban van, hogy eddig minden kibontására irányuló kísérlet sikertelen maradt. A külső rétegről levált néhány darabkán arámi szöveg olvasható, szemben a többi tekerccsel, melyeket héberül írtak. A lehámozott foszlányokon olvasható néhány szó alapján úgy tűnik, hogy a kézirat Lámekh rég elveszettnek hitt apokrif könyvét tartalmazza.
 
Ezek mellett a többé-kevésbé jó  állapotban ránk maradt tekercsek mellett más könyvek töredékei is szép számban kerültek elő, mint már előbb említettem. Ezek azoknak a könyveknek a maradványai, melyeket valaha a barlangban tároltak, de a római korban eltűntek. Dániel könyvének néhány töredéke is a birtokunkba került, köztük azok a versek, ahol a szöveg héberről arámira vált. A Dániel-töredékek azért nagyon fontosak, mert a tudósok azt állították, hogy Dániel könyvét nem írhatták az i.e. II. század előtt. Most pedig egy olyan Dániel-tekercs maradványai állnak rendelkezésünkre, amelyik mint azt a szakemberek is elismerik - éppen ebből az időszakból származik.
 

Mózes első, harmadik és ötödik könyvéből is találtak töredékeket, tovább  Bírák könyvéből és néhány más, eddig még nem azonosított könyvből. Mózes III. könyvének töredékei a legnagyobb jelentőségűek, mert ezeket a babiloni fogság előtt használatos héber írásjelekkel írták. Tudjuk, hogy a héberek röviddel a fogság után a zsidó hagyomány szerint Ezsdrás idejében saját ősi betűikről  áttértek az arámi kvadrát-írásra. Egy ideig párhuzamosan használták a két írásformát, míg végül az arámi kvadrát-írás teljesen kiszorította a fogság előttit, és ez utóbbit később már csak érméken használták. Emiatt feltételezi de Vaux professzor, hogy Mózes III. könyvének darabjai az i.e. V. vagy VI. századból származnak, míg más tudósok, köztük Albright, úgy gondolják, hogy későbbi másolat, az i.e. II. század folyamán készíthették. Azzal érvelnek, hogy az írnok a kézirat kora iránti tiszteletből használta a régi írást. Nehéz eldönteni, kinek van igaza, de a legfontosabb, hogy birtokunkban van a Biblia kéziratának néhány olyan töredéke, melyeket a fogság előtt használt írásjelekkel írtak. összehasonlítva a töredékek szövegét a ma használatos héber szöveggel, teljes azonosságot találunk.
 
Az egész kéziratgyűjtemény legértékesebb darabja az Ésaiás-tekercs. Hossza kb. 7,2 m, szélessége kb. 30 cm, anyaga bõr. A könyv 66 fejezetét 54 hasábban írták, nagyon egyenletes, szép kézírással. Az utolsó hasáb kivételével, amely annyira megkopott a sok használat következtében, hogy betűit újraírták, a szöveg jól olvasható, és csak elvétve okoz gondot a szavak kibetűzése. Az első néhány hasáb szövege néhol hiányos, mert a tekercs alsó szegélye helyenként leszakadt. A másoló számos hibát ejtett és az is előfordult, hogy kihagyott valamit. Amikor észrevette, a hiányzó részeket a sorok közé, vagy a margóra szorította. Sokszor nem vette észre a kihagyást, főleg olyan esetekben, amikor az egész bekezdést, vagy szavak két azonos szó közé eső csoportját szemével átugrotta. Erre példa Ésa. 16:8-9. Mindkét versben előfordul a "Sibma" szó. Miután az első "Sibmá "-t leírta, szeme a szó első és második előfordulása közötti szakaszt átugrotta, és a másolást a második "Sibmá "-tól folytatta. Ez a minden ókori és mai másoló által jól ismert hiba az ún. homoeoteleuton.
 
Mivel ez az értékes kézirat fényképmásolat formájában megjelent, számos cikket, sőt néhány könyvet is írtak róla. Én magam is alaposan tanulmányoztam a szöveget, és összehasonlítottam Ésaiás könyve ma használt és elfogadott héber szövegével. Amikor 1950-ben a Chicagói Egyetemen kiállították a tekercset, alkalmam nyílt arra, hogy a kétes igehelyeket az eredeti szöveggel összehasonlítsam, így saját személyes, részletekbe menő tanulmányozásom alapján alakíthattam ki véleményemet.
 
Az Ésaiás-tekercs szövege igazolja, hogy keletkezése valószínűleg az i.e. II. vagy I. évszázad óta Ésaiás könyvének szövege egészen napjainkig semmit sem változott. Azírnok nem volt túl gondos másoló, számos helyesírási hibát ejtett. Az is lehet, hogy valaki diktálta az eredeti tekercset, és azírnok ez alapján írta a másolatot. Ez magyarázat lenne arra, miért cserélt fel olyan sokszor hasonló hangzású szavakat, ami biztos nem történt volna meg, ha látja a másolandó szöveget.
 
Az Ésaiás-tekercs ráadásul olyan korból származik, amikor a szavakat még máshogy írták, mint később a maszoréták idejében, akik már a magánhangzókat is jelölték a szövegben, és kialakították a Bibliai szöveg hagyományos írásmódját. Ezzel további néhány ezer mássalhangzó is bekerült a szövegbe, de a jelentését nem befolyásolták. Mindenkire, aki a tekerccsel kapcsolatos kutatásban részt vett, mély benyomást tett az a vitathatatlan tény, hogy ez a kétezer éves Bibliai kézirat tökéletesen egyezik a ma használt szöveggel. Az olyan részeknél, amelyek értelmezése a mai héber szövegben nehézséget jelent pl. Ésa. 65:20 -, ugyanolyan nehezen értelmezhető a tekercs szövege is. Lássuk most néhány olyan elismert tudós nyilatkozatát, akikre mély benyomást tett az a tény, hogy a mai héber szöveg alig tér el a kétezer évvel ezelőttitől.
 
Millar Burrows professzor, az Ésaiás-tekercs szerkesztője néhány előadást tartott a szöveggel kapcsolatban, és tekintve, hogy olyan jól ismeri a kéziratot, a véleménye mindenképpen mérvadó. Őt idézem: "Viszonylag jelentéktelen kihagyások kivételével, az egész könyv a birtokunkban van, és ez lényegében megegyezik a maszoretikus szöveggel. Észrevehető az alaktani és helyesírási eltérés, de a szöveg vonatkozásában feltűnő mértékű az egyezés. És ebben rejlik a fontossága, mivel alátámasztja a maszoretikus hagyomány hitelességét. Vannak kisebb kihagyások, de ezek össze sem hasonlíthatóak a Septuaginta némelyik könyvében található hiányosságokkal."
 
Albright, aki az elsők között ismerte fel a kézirat jelentőségét és aki az első fényképeket mutatta, még mielőtt a sajtó erről a felfedezésről értesülhetett volna, a következőket mondta a kézirat fontosság róla századokon át folyó másol s megbízhatóságára, pontosságára vonatkozóan: "Az Ésaiás-tekercs a maszoretikus-szöveg ősrégi volt t igazolja és arra int, hogy ne javítgassunk könnyelműen, kedvünk szerint."
 
Egy másik kijelentés a Septuaginta zsidó szakértőjétől, Harry M. Orlinsky professzortól való, aki azt tanácsolja tudós társainak, hogy a héber Bibliával nagyobb tisztelettel bánjanak, mint azt korábban tették: "Kétlem, hogy az Ésaiás-tekercs, Bármily régi is, egyszer és mindenkorra megnyugtatóan tisztázná  a szövegkritika kérdéseit; felfedezése azonban mind több tudóst fog meggyőzni, hogy a héber Biblia hagyományos szövegével nagyobb tisztelettel bánjanak, mint eddig, hiszen még a régészek szerint is sokkal több megbízható történelmi forrásanyagot tartalmaz ez a szöveg, mint azt a korábbi nemzedékek gondolták."
 
John Bright professzor a tekercset illetően meg van győződve, hogy az elmúlt száz év folyamán végzett szövegjavítások közül nagyon keveset tekinthetünk helyesnek, miután az Ésaiás-tekercs igazolta a kéziratok másolásának pontosságát. Azt tanácsolja a ma élő Bibliatudósoknak, hogy tanulják meg kritikusan tanulmányozni a kommentárokat, és azt állítja, ha nem tanulunk meg fenntartással tekinteni ezekre a tudományos művekre, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy olyan szöveget magyarázunk, amelyik sohasem létezett, csak a kommentátor agyában.
 
Gondviselésszerűnek tartom, hogy Isten megőrizte ezeket a szövegeket, és hogy a világtörténelemnek épp ebben a válságos szakaszában fedezték fel őket. Ötven évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, hogy kritikus szemléletű tudósok, akik vezető egyetemeink olyan elismert tanárai, mint pl. a fent idézettek, úgy védelmezték volna az Ószövetség szövegét, mint ahogy azt napjainkban teszik. Egyetlen jó nevű tudós sem mert volna a kritika szövegjavításai ellen szót emelni. Kollégái világszerte azonnal kiközösítették volna, mert kétségbe vonta tudományos munkásságuk egyik legfontosabb mozzanatát.
 
Az Ésaiás-tekercsek, a Habakuk-kommentár, és a többi Bibliai könyv töredékei az Ószövetség néhány könyvének Krisztus és az apostolok napjaiból származó szövegét örökítették ránk. A zsoltárokat kivéve a Biblia egyetlen könyvét sem idézték annyiszor Krisztus és az újszövetség írói, mint Ésaiást. Az apostolok Isten ihletett Igéjének minden részét elfogadták úgy, ahogy azt Ésaiás próféta leírta, anélkül, hogy különbséget tettek volna a könyv szakaszai között. Mivel az Ésaiás-tekercs igazolta, hogy a szöveg, amelyet az Újszövetség írói Isten ihletett Igéjének tekintettek, ugyanaz, mint amit ma olvashatunk a Bibliánkban, így az Írások ihletettsége, hitelessége felől való meggyőződésünk tovább mélyült.
 

Az Ésaiás-tekercs és más ókori szövegek tanulmányozása alapján jogos a következtetés, hogy az Ószövetség más könyvei, amelyeknek régi másolatai nincsenek birtokunkban, ugyanilyen tiszta és megbízható szöveggel maradtak ránk, mint azok, amelyek változatlanságát régi másolataik igazolták.
 

Az elkövetkező néhány évben még több, a Biblia héber szövegének hitelességét alátámasztó nyilatkozatot várhatunk a szakemberektől. Mihelyt a másik Ézsaiás-tekercset nyilvánosságra hozzák, a ma használt héber szöveg megbízhatósága még nyilvánvalóbb  válik. Én csak két hasábot láttam fényképen, de ez elég volt annak megállapítására, hogy ennek a másik Ésaiás-tekercsnek a másolója különösen gondosan dolgozott. Nem fedeztem fel hibát, amikor a két hasábot a mai héber szöveggel összehasonlítottam. A meglévő különbségek csak helyesírási eltérések.
 
Nagyon hálásak lehetünk, hogy épp a mi korunkban kerültek napvilágra ezek a leletek, és nagyon szerencsések vagyunk, hogy ez az anyag rendelkezésünkre áll Isten Igéje hitelességének igazolására.
 

Bizonyára érdekli az olvasót, hogy a bennszülöttek nemrég újabb barlangokat fedeztek fel Júdea pusztájában. Ezek az emberek ugyanis rájöttek, hogy sokkal több pénzt kereshetnek barlangokban elrejtett kéziratok megtalálásával, mint nyájaik legeltetésével. A Keletkutató Amerikai Intézet és a Jeruzsálemi Bibliaiskola expedíciója újabb barlangokra lelt. Ez a kutatócsoport múlt tavasszal alaposan átvizsgálta azt a környéket, ahol a Holt-tengeri tekercseket találták, és néhány figyelemreméltó felfedezést tett. Az eddig kiadott előzetes jelentések szerint Bar-Kochbának, a Hadrianus császár uralkodása alatt kirobbant zsidó lázadás vezetőjének két levelét, és egy ugyanebből a korból származó házassági szerződést találtak. Ezenkívül az i.sz. I. és II. évszázadból származó szövegtöredékeket fedeztek fel egy barlangban, melyek egy része Biblia-töredék. A legszenzációsabb lelet két darab kb. 1,2 m hosszú, szorosan összetekert bronzlap, melyekre héber nyelvű feliratot véstek. A felirat tartalma még ismeretlen, mivel tekintettel az anyag törékenységére nem tekerték ki a lapokat.
 
Az elmondottak szerint tehát sok régészeti bizonyíték áll rendelkezésünkre, amelyet felhasználhatunk a Biblia szövegének és történelmi hitelességének igazolására.
 
Ez az anyag helyesen használva jelentősen megerősítheti azt a meggyőződésünket, hogy az egész Biblia Isten ihletett Igéje. Az évek során, melyeket ezen a területen folytatott kutatással töltöttem, megerősödött a meggyőződésem, hogy hitünknek biztos alapja van. Ne féljünk hirdetni a Biblia igazságait, még ha rajta kívüli forrással nem tudjuk is igazolni; mert nincs félnivalónk, amíg abban hiszünk, amiben eddig sohasem csalatkoztunk Isten örök Igéjében.

Felhasznált irodalom:

W.F. Albright:

The Archaeology of Palestine and the Bible (1935) "The Bibliácal Period", The Jews; Their History, Culture and Religion, kiad. L. Finkelstein (1949) The Dead Sea Scrolls of St. Mark's Monastery, Bulletin, 118 (1950)
 
M. Burrows:

"Variant Readings in the Isaiah Manuscript", Bulletin,

118 (1950)
 
R.P. Dougherty:

Nabonidus and Belshazzar (1929)
 

C.J. Gadd:

The Fall of Nineveh (1923)
 
J. és J.B.E. Garstang:

The Story of Jericho (1940)
 
C.H. Gordon:

"Bibliácal Customs and the Nuzu Tablets", The Bibliácal Archaeologist, 3 (1940) Ugaritic Literature (1949)
 
A. Jeremias:

The Old Testament in the Light of the Ancient East (1911)
 

H.M. Orlinsky:

"Studies in the St. Mark's Isaiah Scroll", Journal of Bibliácal Literature, 69 (1950)
 
R.H. Pfeiffer:

Introduction to the Old Testament (1941)
 
C.H. Roberts:

An Unpublished Fragment of the Fourth Gospel (1935)
 
J.C. Trever:

"The Newly Discovered Jerusalem Scrolls", The Bibliácal Archaeologist, 11 (1948)
 

Sir L. Woolley:

Ur of the Chaldees (1930)

 (Forrás: www.biblia.hu)

Vissza a főoldalra