Bevezető

I. Korintusi levél

Szöveg és kommentár

II. Korintusi levél

Szöveg és kommentár

A korintusi levelek magyar nyelvű magyarázatai
 

Ha Pált filmrendezőhöz hasonlíthatnánk, akkor a mai átlagolvasó meg olyan lenne, mint az a néző, aki a filmből egyszerre mindig csak egy-két filmkockát lát. Olykor összejövünk az istentiszteleten, vagy a bibliaórákon, és elolvasunk egy-két szakaszt vagy fejezetet Pál leveleiből, amelyet a korintusiakhoz írt. Gyakran ihletettséget érzünk (például az 1Kor 1,1–13 olvasásakor), vannak részek, amelyek nagy hatást keltenek bennünk (2Kor 12–10), mások kihívóak (2Kor 5,11–21), zavarba ejtőek vagy meghökkentőek (1Kor 11.2–16; 14,34–35; 15,33–34). Ez lesz az eredménye az egyes filmkockák külön-külön szemlélésének. Az is tény, hogy mindenik szakasz oly erőteljesen szól hozzánk, ami azzal fenyeget, hogy a Pál és a korintusiak alkotta kép egésze homályossá válik. Minél többet fedezünk fel az apostolról és a korintusiakról, annál többet tudunk meg arról az üzenetről, ami a mai napon mihozzánk szól, akik hisszük, hogy e levelezés valamiképpen Isten kinyilatkoztatását foglalja magában. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen egyetlen más újszövetségi dokumentum sem árul el oly sokat írójáról és a címzettekről, mint Pál és a korintusiak levelezése. Ám nagy szükség van arra, hogy legalább egy keveset tudjunk a városról, az apostol korintusbeli élményeiről, az ottani egyházról, valamint e levelek létrejöttének céljáról és okáról.

Korintus városa

Abban az időben, amikor Pál ezeket a leveleket írta (kb. Kr. u. 56-58), Korintus valószínűleg a görög városok legjelentősebbje lehetett, riválisa, Athén pedig már elveszítette politikai és gazdasági jelentőségét. Korintus a görög szárazföldhöz csatlakozó keskeny földnyúlványon átjáró volt Kelet és Nyugat között. A városnak meghatározó szerep jutott a görög történelem folyamán, és az egész első századi mediterrán világban. Pál Kr. u. 50 körül, második missziós útja során ment Korintusba. Itt ismerhette fel Pál, hogy a zsidók megnyerése miatt mekkora jelentősége van a görögök megtérítésének. Korintus figyelemreméltó próbaterepnek ígérkezett, amelyen missziójának hatékonyságát felmérhette.

Korintus, Achája tartomány fővárosa jellegzetesen példázta mindazt, ami egy kereskedelmileg fontos, vegyes lakosságú, mozgékony várost jellemez. Kelet és nyugat felől jöttek a zsidók, hogy otthonra leljenek. A római zsidók közül jónéhányat Claudius császár büntetésből telepített ide, mert egy bizonyos “Chrestus” miatt zavargásokat szítottak. (Nyilván Krisztus nevére való téves hivatkozás, ld. ApCsel 18,1–3). Számos zsidó Palesztinából érkezett ide, közülük kétségkívül sokan rabszolgaként, míg megint másokra a város kereskedelmi lehetőségei, a jobb megélhetés gyakorolt vonzerőt.

Korintust, a fontos görög várost a rómaiak Julius Caesar idején, Kr. e. 49-ben újjáépítették, s ezzel pezsgő életű pogány fővárossá lett, annak minden előnyével és hátrányával. A görög civilizáció magas eszméi Korintus polgárait bizonyos spiritualitásra, aszketizmusra, valamint az esztétika művelésére ösztönözték. A görögök körében jó táptalajra találtak a legrosszabb pogány vétkek, amilyen például a fizikai iránt érzett megvetés, s e megvetésből szinte azon nyomban megszülettek a hedonizmus és a sztoicizmus extremitásai. A gazdaság és a politika terén elért sikerek nem járultak hozzá szükségszerűen az erkölcsi fejlődéshez. A korintusiak híresek voltak kicsapongásaikról. A vallási szinkretizmus mintegy az olvasztótégely ígérete volt a zsidó, a római és a görög gyakorlatnak, amely azon igyekezett, hogy az értékeset lepárolja, s hagyja leülepedni a hamis ötvözetet.

Az apostol Korintusban

 Pál korintusi története egyedülálló. Feljegyezték, hogy hosszabb ideig tartózkodott itt (Lukács szerint az ApCsel 18,11-ben tizennyolc hónapon át), mint bármely más helyen, ahol evangelizált. A korintusiakkal való kapcsolatában nem annyira vándorprédikátor, inkább afféle iparos prédikátor volt. Egyszerűen letelepedett a korintusiak közé, velük élt, köztük dolgozott, és levelezésében tükröződő egész apostoli kapcsolatát a látástól vakulásig velük való viszony jellemzi; bármennyi időbe került is, megosztotta velük tapasztalatait, velük volt a meghittségben, a feszültségben és a csalódásban.

Korintusban Pál először a zsidó népességet próbálta evangelizálni, a zsinagógában tanított, és itt volt is némi sikere (ApCsel 18,1–4). Akvilával és Priszkával, zsidó-keresztény barátaival, akik itteni misszióscsapatának tagjai voltak, élt, velük is dolgozott. Miután a zsidók folyton folyvást támadták (ApCsel 18,5–17), Pál felülvizsgálta elsőbbségüket. Abbahagyta a zsidókra való koncentrálást, és a pogányok missziójára fordította figyelmét, amelyben az Úr látomás által megerősítette

,,(ApCsel 18,7–10). Pál útját keresztezte Apolló, Akvila és Priszka tanítványa. Később Apolló maga is prédikált Korintusban. Apolló szónoki ékesszólása ellentétben állt Páléval (18,24), aki “gyöngesége tudatában elfogódva s nagy izgalommal” (1Kor 2,3) ment a korintusiakhoz. A korintusiakra olyannyira hatott Apolló ékesszólása, hogy elhidegültek Páltól. Ha Pál és Apolló között talán volt is bizonyos emberi rivalizálás, az a követőik között minden bizonnyal fölerősödött. És amikor más apostolok tanítványai is csatlakoztak, akkor igen nehezen lehetett egységet látni a számos apostol köré gyülekezett, különböző csoportozatú korintusiak között.

Pál jellegzetesen keményen reagál az efféle rivalizálásra. Ha senki másnak sem apostola, a korintusiak számára vitathatatlanul ő az apostol (9,2), és ezen a korintusiak mások felsőbbrendűségéről alkotott egyetlen tévképzete sem változtathat (1Kor 9,1–18; 2Kor 10,1–13,21). Az ő felsőbbrendűségének maga a korintusi közösség létezése a bizonyítéka. Ő az, aki ezt a népet ismeri. Joguk van ahhoz, hogy véleményt mondjanak róla, ám Pál az egységüket sürgeti. Pál határozott és erélyes. Ugyanakkor nyájas és gondoskodó. Bizonyára megvan az elképzelése arról, hogyan kellene élniük, mégsem tukmál rájuk önkényes szabályokat. Csupán az evangéliumban való egységre szólítja fel őket.

És ebben az egységben Pál hajthatatlan. Hangjából nem nehéz kitalálni, mi oka van ennek sürgetésére. Kétségkívül nem ő az egyedüli, aki a korintusi misszió sikerében érdekelt. Azok például, akiket Jakab küldött a galata-misszió hitelesítésére, a korintusi zavargásokat Pálra nézve potenciálisan károsabbnak találták volna (Gal 2,12; 2,4).

A korintusi egyház

Úgy tűnik, hogy a korintusi egyház zsidó és görög származású keresztényekből áll. Pál gyakran olyan szentírási utalásokat használ, amelyekből kiderül, hogy elismeri az Írásban való jártasságukat (pl.: 1Kor 10,1–10). A judaizmus gyökerei valószínűleg hozzájárultak ahhoz a botrányhoz, hogy néhányan bálványhúst ettek, valamint az afeletti vitához, vajon vezethetnek-e a nők hivatalosan is liturgiai szolgálatot (1Kor 14,34–36), és hogy az ilyen szolgálat idején milyen ruházatot viseljenek (11,2–16). Másrészről a pogányság befolyása szinte minden kérdésben nyilvánvaló. Pál, akinek épp elég keserves volt meggyőznie a zsidó elöljárókat a pogányok megtérítésének értékéről, és arról, hogy a pogányok ugyanazt az evangéliumot kapták, és ugyanazszerint élnek, mint a zsidók, nyilvánvalóan érdekelt volt a korintusi szituáció kihatásában, nem csupán a saját egyéb misszióját érintőleg, hanem a zsidó-keresztények közötti reputációja és szavahihetősége miatt is. Következetesen az egységet prédikálja, de Pál üzeneteit ritkán fenyegetik akkora félreértések és megosztottságok, mint épp Korintusban.

Ilyen összetett egyház esetében a summázás mindig veszélyekkel jár. Ha azonban megkockáztatnánk ezt a veszélyt, akkor a korintusi keresztényeket “rajongókként” jellemezhetnénk. Buzgók voltak, ám mélység híján. Annyira vonzódtak bizonyos elöljárókhoz, hogy úgy érezték, hűségüket egymás felülmúlásával bizonyíthatják be. Oly erősen hittek a lelki életben, hogy még saját fizikai szükségleteiket, és fiatal közösségük sebezhetőségét is alábecsülték. Annyira lelkesedtek a szentségekért és a lelki adományokért, amelyeket bámultak, hogy megfeledkeztek a mindennél előbbre való lelki adományról, a könyörületességről, az egyetlenről, amelyet pedig mindannyian megkaptak, és amely segíthetett volna megosztottságukon. Bizonytalanul tudatában voltak ugyan annak, hogy hitüknek a gyakorlatban is meg kellene mutatkoznia, ám ők rossz gyakorlatot követtek, s részben az extremitásig vitt aszketizmus, részben a világ csábítása iránti közöny között ingadoztak. Rosszul irányított buzgalmuk csillapításra és a helyes irányba terelésre szorult, nem megszüntetésre. Meg kellett tanulniuk, hogy az egymás közötti kapcsolatukban a könyörületességnek van elsőbbsége, s következetesen ennek rendeljék alá azt, hogy mit egyenek, mit viseljenek a liturgiákon, vagy milyen lelki ajándékokat birtokoljanak.

A korintusi levelek

Van valami ezekben a levelekben, amit általában sokan nagyon vonzónak tartanak. Még akkor is, ha ezek csak egy párbeszéd egyik felét tudják megjeleníteni, az emberek közötti dialógus számos szintje fedezhető fel bennük, sok dologban azonban a képzelőerőnkre kell hagyatkoznunk. Ez természetesen csak a szerző közbevetése. A korintusi levelekből többet tudunk meg Pálról magától Páltól, mint bármely más újszövetségi írásból. Sőt, még azt is kihalljuk e levelekből, hogy Pál hogyan érez. Amiből az következik, hogy a korintusi levelek tanulmányozása során Pál példájából még önmagunkról is megtudhatunk valamit, például azt, hogy mit jelent prédikátornak, és az evangélium hirdetőjének lenni. Sokat megtudhatunk még a szeretetre méltó és nehézkes korintusiaktól, akiknek keresztényi élményei oly nagyon ránk is vonatkoznak. ők is, akárcsak mi, nem csupán az evangélium olvasásával foglalatoskodtak. Mily nagy szükségük lehetett arra, hogy kifinomítsák megértésüket, és szellemi képességeik ne gátolják őket az evangéliumi üzenet megtestesítésében! Pál hangja kemény, de könyörületes, közvetlen és kihívó, ellentmondást nem tűrő, de nem dogmatikus. Akár int vagy rábeszél, védekezik, meggyőz, vagy rendre utasít, melegszívűnek és aggódónak mutatkozik a közösség iránt, amelyet nagyon is jól ismer.

Pál Efezusból írt a korintusiaknak. A levelek együtteséből filmhez hasonlatos betekintést kapunk Pál és a korintusiak cseppet sem unalmas életébe. Egészében véve több ez, mint tanulmányozandó dolgok összessége. A levelek időnként szigorú hangja azt a reményt kelti bennünk, hogy a kép végül teljesen kitisztul. A filmkockák egymásutánisága azonban mintha az egész történet hatását veszélyeztetné. Úgy tűnik, két levelünk van, de erős a gyanú, hogy többnek is kellett lennie. És e többi miatt némileg összezavarodunk. Elvégre Pál, aki még a legobjektívebb körülmények között sem szervezi túl magát, úgy tűnik, maga találja ki a saját “struktúráját”, amikor megírja e folyamatos dialógusait a korintusiakhoz. Arra van tehát szükségünk hogy röviden áttekintsük a levelek hangját, számát, és az irodalmi jellemzőket.

A belső összefüggésekből arra következtethetünk, hogy kettőnél több korintusi levél lehetett. Kellett lennie egy levélnek, amely a mi meglévő 1. korintusi levelünk előtt keletkezett. Pál az 1Kor 5,9–13-ban erre a “prekanonikus”, mára már elveszett levélre utal, s úgy tűnik, ez lehetett Pál első válasza a korintusiaknak arra a kérdésére, hogy vajon hogyan maradhatnak meg kereszténynek az idegen környezetben. Később Pál néhány barátja a korintusiak közötti nyugtalanító rendellenességekről hoz híreket az apostolnak. Talán ezek a küldöncök még levelet is hoztak Pálnak (ld. 7,1) a korintusiaktól, amelyben a közösség életében felmerült kérdésekről is szó esett. Ezen kívül az 1Kor egyetlen részére, legyen bármily határozott, nem illik rá a “könnyek levele” leírás, amelyre Pál a 2Kor 2,1–4-ben utal, s amelyről azt mondja, hogy korábban írta. Ami azt sugallja, hogy ez a levél szintén elveszett. Továbbá számos írásmagyarázó megjegyezte a 2Kor 10,1–13 különválasztható jellegét és arra következtet, hogy a 2Kor 9,1–15 és a 13,1–3 is különválasztható, amiből az derül ki, hogy a jelenlegi Második Korintusi levelünk valójában két különálló levél lehetett. Más szóval, ami két levélként jelenik meg Bibliánkban, az a valóságban Pál és a korintusiak közötti jó néhány (legalább négy) levélből álló folyamatos dialógus maradványa.

Nagy hajlandóságot érzünk Pál megbecsülésére. Felbátorodva félreteszünk minden gátló előítéletet, és megengedjük magunknak, hogy munka közben megnézzünk egy pásztort és népét, amint életükben megvalósítják az evangélium üzenetét. Nem kell, hogy megzavarjon bennünket az a tény, hogy a levelek szerzői évezredekkel előbb éltek. Hiszen olyan őszinte emberekről van itt szó, akik sok tekintetben hasonlítanak hozzánk, akik arra törekszenek, hogy tisztességes keresztény életet éljenek egy összetett világban. Távol attól az egocentrikus sovinizmustól, amilyennek pedig gyakran ábrázolják, Pál sebezhetőnek, könyörületesnek, aggódónak, erősnek, meggyőzőnek mutatja magát. Komolyan veszi meghívását, hogy “legyetek követőim, mint ahogy én Krisztus követője vagyok” (1Kor 11,1), s ez tisztán mutatja figyelemre méltó átlátszóságát, amelyre az öntelt emberek általában képtelenek. Figyelmeztetései, amelyek szó szerint igaznak tekinthetők, miszerint ezeket a dolgokat “a mi okulásunkra írták meg, akik a végső időkben élünk” (1Kor 10,11), kihívás, bátorítás és hálaadásra való ok mind Pálnak, mind a korintusiaknak, akik előttünk jártak. Modellt adnak számunkra – amely ha nem is adhat pontos választ huszadik századi problémáinkra, de valamiféle élő hagyaték számunkra, amely közös elhívásunkról tanúskodik: legyetek hűek az evangéliumhoz.
 
Az első korintusi levél megszületésének oka, üzenete és jellemzői

A város Pál színre lépése előtt nem mutatott egységes képet. A világias, sikeres, túl bonyolult Korintusban együtt voltak a világ legjobb és legrosszabb jelenségei. Aligha lehetett itt bármely vallást komolyan venni. Ez kiváltképp a kereszténységre vonatkozóan áll, amelyet egy gyanús, megtért zsidó hirdet, aki azt állítja, hogy a pogányok számára kapta elhivatását, és aki abban reménykedik, hogy missziós munkája eredményeként zsidó társain olyannyira erőt vesz a féltékenység, hogy maguk is elfogadják Jézus Krisztus evangéliumát (ld. Róm 11,25–32). Pál, akinek a korintusiakkal már amúgy is meggyűlt a baja, fellépésében gyengének tűnik (ld. 2Kor 10,10), ékesszólásban nem jeleskedik (ld. 1Kor 2,1–5), úgy prédikál a jó hírül, mint amely egyedüli ajánlat a kereszt üzenetéről, s annak bölcsességéről (1Kor 1,17–2,16). A görög filozófiai irányzattól elbővült, jóval spirituálisabb gondolkodású korintusiak nyilván észrevették, mekkora feszültség van a test és a lélek között, amely Pál prédikációjának intellektuálisan elfogadható része volt, de helytelenül következtettek. A görög világnézet test–lélek dichotómiáján – kettősségén – felnövekedett korintusiaknak nagy nehézséget okozott, hogy Pál szemita perspektíváját megértsék. Ez a perspektíva a teljes emberi személyiséget vagy a test vagy a lélek szempontjából kezeli; vagyis az egész személyiséget kifejezi, amely nem osztható egyik avagy másik részre, testre vagy lélekre. A korintusiakat befolyásoló görög szempont azonban jóval dualisztikusabb. Afelé hajlik, hogy szétválassza a testet és a lelket, az utóbbinak felsőbbrendűséget tulajdonít, a fizikait pedig elhanyagolja. Ez adott a korintusiaknak alapot arra, hogy a hitük és a magatartásuk közötti dichotómiát megteremtsék és tolerálják (ld. 1Kor 5,1–11). Pál pedig azon igyekszik, hogy az evangélium e nagy félreértését megcáfolja.

A korintusi közösség megosztottsága ennek megértésében gyökerezik. Megerősíti az elitista–szeparatista tendenciákat, amelynek eredményeképpen különféle klikkek különböző vezetőihez húznak (1,10–17; 3,1–4,21). Megosztottság van a cölibátus kontra házasélet (7,1–40), az étkezési szokások terén, ahol a gyengék összekülönböznek az erősekkel (8,1–13; 10,23–30), a szegények kiközösítésében (11,17–34), valamint a vágyva vágyott, népszerű ajándékok iránti versengés terén (12,1–31; 14,1–40). A test, és általában minden fizikai lenézése is félreértést okozott, ezért aztán a test feltámadásába vetett hitet is kigúnyolták (15,1–58), másrészt pedig önelégülten elfogadtak bizonyos alapvető tabukat, mint például a vérfertőzést (5,1–11). Pálnak meg kellett mutatnia a korintusiaknak, hogy az olyan rendellenességek, mint más keresztények perbefogása (6,1–11), az apostoli tekintély kívülálló alapon való megítélése (9,1–27), a nemek különbözőségének lekicsinylése (11,2–16), vagy a szentségek birtoklásából fakadó önelégültség (10,1–22; 11,17–34) összeegyeztethetetlenek az evangélium üzenetének valódi megértésével, amelynek középpontjában a kereszt és a határtalan, kölcsönös jótékonyság áll, mint hiteles kifejezésének mértéke.

Az a tizennyolc hónap, amelyet Pál a korintusiak között élt le, mintha alig csökkentette volna azt a félelmét és izgalmát (1Kor 2,3), amelyet első látogatásakor érzett. A Klóé rokonait